✓ A koboldok aranya (Harry Potter fanfiction)

29. fejezet: A mágia határai

Dudley úgy képzelte, hogy ha az embert elrabolja a brit titkosszolgálat, az lényegesen kevésbé lesz unalmas.

A Piccadilly-n keresztbe fordult egy emeletes busz, John Dawlish pedig a jelek szerint elég különleges ügynök volt ahhoz, hogy kikerülje a dugót. Lerítt róla, hogy gyakorlott sofőr, és jól ismeri a várost: irigylésre méltó könnyedséggel lavírozott Notting Hill utcáinak labirintusában, majd tett egy éles kanyart dél felé, és mire Dudley észbe kapott, már a Great West Roadon robogtak. Elmaradt mellettük Chiswick, majd Brenford, Hounslow és a Heathrow reptér – aztán Windsor környékén újra követhetetlen kanyargásba kezdtek. Dudley egy darabig azt hitte, talán a Királynőhöz viszik, hogy kikérdezzék a varázsvilág által okozott nemzetbiztonsági kockázatokról; végül azonban ráfordultak a Wales felé tartó autópályára, és beletörődött, hogy az úticéljuk titokban marad. Dawlish ügynök ugyanis az összes kérdésére legfeljebb semmitmondó választ adott; de inkább semmilyet.

Nem volt azonban kegyetlen. Megengedte például, hogy Sipor indulás előtt visszaosonjon a kollégiumba, és elemelje a sok viszontagság árán megszerzett PlayStationt, benne a MegaMészárlás 5-tel: csak ezután küzdöttek meg a belvárosban uralkodó kaotikus közúti állapotokkal. Dudley-t ez reménnyel töltötte el. Arra utalt, hogy azért nem egy sötét börtöncellában kell majd kuksolnia, ahol még áram sincs. Ha pedig áram van, akkor játszani is tud...

Malfoyjal viszont nem tudja megosztani a cheat-et a 711-es pályához; mert Malfoyt nem hozhatta magával.

A francba.

A Rolls Royce ütemes motorzajánál jobb altatót keresve sem találhatott volna, Dudleynak mégsem jött álom a szemére. Sipor tekintetét kereste a visszapillantótükörben, a manó azonban mozdulatlanul hevert a hátsó ülésen, mintha aludna. Mellette Kurt gubbasztott zavarbaejtően emberi pózban – kissé görnyedten, mert túl magas volt hozzá, hogy kényelmesen elférjen az autóban. Dudley gyanította, hogy az MI6-ügynökök sok furcsaságot látnak egy nap, de azért meglepte, hogy Dawlish-nak a szeme sem rebben kísérői láttán. Na persze azt sem gondolta volna, hogy az MI6 varázslókat is alkalmaz.

Dudley óvatosan leemelte a szeméről az Ampóktól kapott mágikus lencsét, amit Malfoy szögletes keretű szemüveggé változtatott, hogy kevésbé legyen feltűnő. Kurt hátborzongató alakja így egy csapásra eltűnt a szeme elől, a Rolls Royce műszerfalának fényei pedig összefolytak előtte, ahogy a szeme könnyezni kezdett a fáradtságtól. Dudley megmasszírozta az orrnyergét, és óvatos pillantást vetett Dawlish ügynökre.

Hirtelen beugrott neki, honnan ismeri a nevét.

– Maga rokona Lucynak?

Dawlish valamivel élesebben fékezett be, mint azt az eléjük besoroló öreg Ford sebessége indokolta volna. Az autó még párszor sávot váltott, mielőtt eltűnt a Bristolba vezető lehajtó kanyarában, az ügynök pedig felemelt kézzel kísérte végig az automata váltó útját az ötösig.

Szóval kézit szokott vezetni – futott át Dudley agyán.

– Van néhány személy Angliában, akit Lucynak hívnak – szólalt meg tartózkodóan. – Leszűkítené a kört?

– Ne haragudjon, ügynök úr, de ez szörnyen béna volt – szaladt ki Dudley száján. – Nem sértegetni akarom, persze, ez csak ilyen építő kritika. Nyilván Lucy Dawlish-ra gondolok. Ugyanúgy hívják, mint magát, és hasonlítanak is, szóval tőlem meg a kérdés volt béna. Igazából csak beszélgetni akarok magával, mert nem tudok aludni.

John Dawlish felsóhajtott.

– A lányom – közölte szűkszavúan.

Dudley homloka nagyot koppant a félig lehajtott napellenzőn.