E V O L U T I O N - A leszármazottak

Tizedik fejezet

Félve emelem fel a fejem a padlóról, és a tekintetemet az ajtóra szegezem. A Christina Pierce irodája feliratot olvasom le a ráragasztott cetliről. Inkább Christina Pierce kínzókamrája - gondolom magamban. Találóbb elnevezés lenne.

Ahogy ott állok a bejárat előtt, felrémlik bennem a tegnapi emlék a rideg, barátságtalan helyiségről és beleborzongok. Nem akarok bemenni oda. Folyamatosan jár az agyam, menekülési terveket próbálok kieszelni, de mindegyik használhatatlan. Ha elfutnék, és valamiféle véletlen folytán kijutnék innen, úgyis megtalálnak, más lehetőség pedig nincs. A végzetemet elfogadva megyek be a helyiségbe, miután meghallom bentről a „tessék" szót.

A takarítónő szorosan mögöttem áll, teljesen elzárva az egyetlen menekülési utat. Csak akkor emelem fel a fejem, mikor átlépem a küszöböt, s ami felnézve fogad, végleg megkérdőjelezi a józan eszemet.

Egy kellemes, hívogató helyiséget látok meg magam előtt. A közepes méretű szobát mogyoróbarna fal keríti körbe, a padlóburkolat pedig egy világosabb színű parkettából áll. Az ajtó mellett kétoldalt, nagyméretű, zöld növények, egy-egy fehér kaspóban díszelegnek. A teljes jobb oldali falat, a központ stílusához híven, az egész felületet beterítő ablak tölti ki, amit fehér függöny borít. Ahogy előre nézek, meglátok egy nagy, krémszínű festményt egy számomra ismeretlen virágról. Ez előtt helyezkedik el egy üvegíróasztal, szélein pár darab polccal, rajta egy fehér, hiper-szuper MacBook. Ez mellett áll egy asztali lámpa és egy halom papír. Az asztal előtt két igazán hívogatónak tűnő, fehér fotel várja, hogy valaki kényelembe helyezze magát rajta, az asztal mögött pedig egy fekete forgószékben Christina Pierce ül. Egyébként a szobát körüllengi egy kellemes vanília illat.

Egyszerűen nem hiszem el. A falak, a szoba, a gyanús fickó... semmi sem ugyanolyan, minden teljesen normális. Nem értem. Pedig tegnap a saját szememmel láttam, hogy itt valami nem stimmel! Csak nem képzeltem az egészet? Miss Pierce érdeklődve pillant fel a képernyőjéből, és a takarítónőt kezdi fürkészni, aki utánam lép be az irodába, majd behajtja maga mögött az ajtót.

- Mesélje csak, Elmira, mi történt? - szólal meg, közben pedig a papírjait kezdi rendezgetni. Az asszony előrelép és komoly fejet vág, én pedig valahogy érzem a mozzanataiban a gúnyt.

- Képzelje csak el, éppen kezdtem volna a műszakomat, így a raktárba mentem egy-két tisztítószerért, és el sem hiszi, mi történt! - tettet csodálkozást Elmira, mire Christina tágra nyitja szemeit.

- Tessék mondani! - A fiatal adminisztrátor szemeit forgatva sóhajt. Úgy vélem, ez a takarítónő elég sokszor zaklatta már ezelőtt, valószínűleg jelentéktelen dolgokkal.

- No, hát ez a némber - legyint felém. Erre a jelzőre tágra nyitom a szemeimet, és egyik szemöldököm automatikusan felszalad. Mielőtt hangot adhatnék a megbotránkozásomnak, folytatja - Ott feküdt a padlón! - A hangja felháborodásról árulkodik, de én valahogy mégis inkább kárörvendésnek érzem. Örül, hogy valakit beköphet Christinának.

Miss Pierce megköszöni, hogy idehozott engem, majd távozásra szólítja fel a nőt. Már épp ideje - gondolom magamban. Christina összecsukja a MacBookját, majd sóhajtva az asztalára könyököl, engem pedig megkér, hogy foglaljak helyet. Idegességemben az ajkamat harapdálom, és a ruhám szélét húzogatom, miközben leülök a fotelba. Eközben a szobában néma csend uralkodik, ami fokozza a helyzet rémisztőségét. Csak másodpercek telnek el addig, míg Christina belekezd a mondandójába, de nekem ezek óráknak tűnnek. Nagy nehezen Christina megköszörüli a torkát és végre megszólal.

- Nyilván te voltál az, aki tegnap errefelé ólálkodott! - töpreng.

Tudja, hogy volt itt valaki, és már azt is, hogy én. Nem mondhatom el az igazat, mert ki tudja, mi történne velem, elvégre fültanúja voltam egy gyilkosság kitervelésének, de nem tagadhatom le, mert hála a kedves takarítónőnek, már tudja, hogy valamit tudok, így egyetlen lehetőségem marad, mégpedig a hazugság, vagy inkább a féligazság elmondása.