E V O L U T I O N - A leszármazottak

Tizenhatodik fejezet

 Kábán vánszorgok a folyosón. Mindent tompán hallok, és küzdenem kell azért, hogy nyitva tudjam tartani a szemem. Próbálom rákényszeríteni magam arra, hogy a körülöttem lévő világra koncentráljak, de nem megy. Miközben előrefelé haladok, rúgkapálok, hadonászok, de sajna ez mind hiábavaló. Ők túl erősek, én pedig túl gyenge és kábult vagyok.

Egy sötét folyosón rángatnak végig. Sőt, nem is rángatnak, hanem inkább húznak magukkal, mert nem bírom tartani az iramot, és a lábaim szépen lassan felhagynak a próbálkozással, hogy önmagamtól járjak, így hagyom, hogy erőtlenül súrolják a padlót.

Lassan emelem a fejemet az engem tartó két, böhöm nagy katonára, akik egyenesen előre néznek, mintha nem egy személyt, hanem csak egy táskát vinnének a kezükbe.

A bódulattól elgyengül a tartásom, és mivel arra is képtelen vagyok, hogy a fejemet megtartsam, engedek a kísértésnek, és leengedem. Már nem próbálok menekülni, hanem elfogadom a sorsom, és reménykedem abban, hogy kíméletes jövő vár rám.

Hirtelen kigyulladnak a fények, amitől automatikusan résnyire nyitom a szemem. Kinyitnak előttem egy fehér ajtót, és egy laboratóriumnak kinéző helyiségbe visznek.

Egy tipikus vegyszerszag csapja meg az orrom, amit egyszerűen ki nem állhatok. Miközben egyre beljebb haladunk a szobában, észreveszem a helyiséget végig betöltő polcokat, és rajtuk lévő különböző színű anyagokat egy-egy kémcsőbe vagy lombikba zárva.

A szoba közepén lévő székhez vonszolnak a katonák. Karomat és lábaimat fém bilincsekkel a székhez csatolják, nem túl szorosan, sőt igazából az egész nagyon kényelmes. Hirtelen nevetés buggyan ki belőlem. Elég vicces, hogy így ér majd véget a történetem.

Régen mindig azt hittem, hogy valami hősi halálom lesz, egy csatában. Életeket mentek, vagy egy nagy áldozatot hozok a társaimért, de úgy tűnik ez nem egy kívánságműsor. Sőt, nemhogy nem teljesült be a várva várt forgatókönyv, még az öcsém áldozta fel magát értem.

Hirtelen kinyílik az ajtó, és egy fehér kosztümös nő lép be rajta. Dús, barna tincsei rakoncátlanul omlanak a vállára. Egy másodpercre rápillantok, és meglátok az arcán tükröződni egy kis félelmet és némi szomorúságot is. Mikor észreveszi, hogy őt nézem, elkapja a fejét.

A mellettem lévő asztalhoz sétál, és elkezd lefertőtleníteni egy fecskendőt. Ügyel rá, hogy közben még véletlenül se pillantson rám. Egyébként olyan korú lehet mint én, körülbelül huszonöt, harminc év közötti.

- Mi a neved? - szólalok meg halkan, nyöszörögve. Ekkor felemeli fejét, de csak az előtte lévő falra bámul, azt is csak egy pillanatig.

- Christina Pierce vagyok - feleli. Kis szünetet hagy addig, míg feltölti a fecskendőt egy sötétkék színű folyadékkal. - Tudom mit akarsz elérni, de nem válik be. Én ezt a népemért teszem, és nem fogok segíteni neked. Ez nem egy jó akciófilm, amiben az orvos megmenti a beteget - mondja gépiesen.

Hirtelen egy furcsa szag kezd terjengeni a levegőben. Azonnal felismerem a vegyszert, ugyanis az általunk ismert univerzumban csak egyetlen olyan vegyülettel találkoztunk, amely ilyen szaggal rendelkezik.

- Ha majd kutakodni fog a fejemben, megérti majd, hogy én is ezért jöttem - szólalok meg - Hogy a népén segítsek.

Ezt a különleges szagú vegyszert egyébként akkor alkalmazzuk, mikor valakinél teljes emlék-cserét hajtunk végre. A vegyszer folyamatos adagolás alatt blokkolja az agy memóriaközpontját, ezáltal „elfeledtetve" az alannyal az emlékeit.

Miután ez megtörténik, filmként játsszuk le az személy előtt új életét, így kreálva teljesen új eseményeket. A „film" az emberi szem számára felfoghatatlan gyorsasággal pörög le, így képek csak szösszenetekként társulnak a jelenetekhez, azonban az agy mégis megjegyzi a történteket, így az alany valódi emlékként éli meg a cselekményt. Ezt nevezzük az emlékcsere folyamatának.

Nálunk igen ritkán használják ezt, csak olyanok folyamodnak ehhez az eljáráshoz, akik valamilyen sokkhatást vagy tragikus eseményt éltek át, és nem bírják feldolgozni a történeteket. Épp ezért csak néhányan ismerik ezen eljárás végrehajtásának módszerét, többek között én is. Része volt a speciális kiképzésünknek.

Igazából mindenre, de tényleg, minden apró változóra fel voltunk készülve, de a földiek mégis megleptek minket.

Christina Pierce leteszi a fecskendőjét az asztalra, majd az ajtóhoz rohan, és valamit mondd az ott lévő őrnek, aki csak egy bólintással jelzi, hogy megértette a doktornő mondandóját, és már szélsebesen el is viharzik a bejárattól. Pierce becsukja az ajtót, és hozzám rohan. Rátámaszkodik a szék karfájára, és egyenesen a szemembe néz.

- Ha igazat mondtál, megtalálom a módját, hogy segítsek neked! - mondja, majd belém szúrja az injekciót. Ekkor minden elsötétül körülöttem, én pedig megszűnök létezni. Sonja Loude elveszik a feledésben.