Tizenkettedik fejezet

2.1K 140 7
                                    

 Mintha egy rémületbe ejtő jelenség lenne, úgy nézek rá. Eltart pár percig, mire valóban megértem szavai jelentőségét, és ekkor, hirtelen belém csap a felismerés, mi van akkor, ha teljes mértékben átvertek minket?

- Mi történt? - kérdezem.

- Tudod, körülbelül egy évvel ezelőtt, volt egy tanulmányi kirándulás, amire a központ diákjai és dolgozói egyaránt elmentek. Nos, én némileg késésben voltam, rajtam kívül senki nem tartózkodott az épületben. A lifthez tartottam, mikor hirtelen minden eltűnt körülöttem, és egy olyan helyiségbe csöppentem, mint amilyet te is leírtál. Csak egy pillanatig tartott, alighogy körbe tudtam fordítani a fejem, már ismét a központban voltam, de az a nap azóta sem hagy nyugodni - fejezi be komor hangulatú történetét.

Nagyot sóhajtok, és csak bólintani tudok erre az egészre. Magamban emésztem az információt, és próbálok rájönni, mi is lehet ez az egész. Valami összefüggés van, csak nem tudok rájönni mi is az. Miközben ezen gondolkodom, Elliottal visszaindulunk ennek az egész játéknak a színhelyére. Az egész tíz perces utat csöndben tesszük meg, mindketten a történteken gondolkodunk. Vagyis, én biztosan, azonban Elliottról nem tudok nyilatkozni.

Mielőtt belépnénk az épületbe, megállunk az ajtó előtt, én pedig előhozakodom az egyetlen értelmes ötletemmel.

- Christina Pierce hazudik nekünk - ejtem ki a szavakat nyomatékosan.

Elliotton látszik, hogy túlontúl komoly kijenetésnek véli ezt a mondatot. Talán az is, de ebben a pillanatban úgy látszik, ez az igazság. Mindketten tudtuk már ezt azóta, mióta megtörtént velünk ez a furcsaság, de egy dolog gondolni, és egy másik hangosan ki is mondani.

A zseni nem válaszol, hanem tekintetét az enyémbe fúrja. Mindketten tudjuk, hogy igazam van, csak arról nincs fogalmunk, hogyan is oldhatnánk meg ezt a problémát. Egy hang nélkül nézünk egymásra, azonban szavak nélkül is megértjük egymást. Félünk. Ez az egész pár másodperc alatt játszódik le, és mire észbe kapnék a pillanatot félbeszakítja egy vékony hang.

- De még mennyire, hogy hazudik!

Nem kell megfordulnom ahhoz, hogy megismerjem a hang tulajdonosát. Nicole az. Ekkor már hátraarcot parancsolok magamnak, és így szembe kerülök a szőkeséggel. Kék szemeiben azonnal feltűnik a merő elszántság.

- Mit akarsz? - kérdezi tőle Elliott gyanakodva.

- Köszi, Elliott, én is örülök, hogy látlak - erőltet hamis mosolyt arcára a lány. Elliott erőteljesebb hangon ismét ráparancsol, mire Nicole egy vállrándítás keretében belekezd mondandójába, miközben összehúzott szemekkel, szemrehányó tekintettel jutalmazza Elliott-ot.

- Tehát, ha már elkezdtem, be is fejezem - szögezi le a szőkeség sóhajtva. - Ahogyan az előbb mondtátok, Christina Pierce hazudik nekünk. Igazatok van. Bizonyítékom nincs, viszont tudom, hogy így van - Egy pár percre csönd telepszik körénk. Izgatottan, de közben rémülten hallgatjuk Nicole-t, akinek homlokán verejtékcseppek csillognak. - Erről még soha, senkinek nem beszéltem... - folytatná, azonban én értetlenségem miatt félbe szakítom, és megkérdezem tőle, most miért is mondja el nekünk.

- Azért, mert... - kezdi - tudom, hogy valamit sejtetek. Gyanakodtok valamiért, én pedig kötelességemnek érzem elmondani azt a kevés dolgot, amit én tudok, annak reményében, hogy együtt megoldhatjuk ezt az egészet.

Ez egy meglehetősen nyomós érv. Hátha tud valamit, amit mi nem. Egy részletet, amitől legalább megjelenik előttünk a képlet, és már csak a megoldást kell megtalálnunk. Egyenlőre azonban csak sötétben tapogatózunk.

- Mi az, Nicole? - Elliott hangja élesen hasít a minket körülölelő csendben.

- Mindenkinél ugyan az a szitu. Christina megjelenik, elmondja a mondókáját, meggyőzi a szülőket, rosszabb esetben téged is, majd itt találod magad, kiragadva a szürke hétköznapjaidból. Eddig stimmel, csak a helyzet az, hogy én nem akkor láttam először Christina Pierce-t. - Értetlenségem következtében felszalad a szemöldököm, de Nicole mintha észre sem venné, ott folytatja, ahol abbahagyta. - Nem tudom mikor és hol történt, de tisztán emlékszem arra az egy felvillanó momentumra.

Teljes csönd telepszik körénk, egyedül a minket körülvevő utca zajai hallatszanak. Elliott csak áll, és nézi a lányt, közben látszik, ahogy nagyban töri a fejét. Én is ezt teszem, azonban nekem semmi használható ötlet nem jut az eszembe.

- Mire emlékszel? - szólalok meg. Hangomból hallható az értetlenség, és némi félelem is felfedezhető benne. A lány az ajkába harap, mintha nem biztos abban, hogy el akarja mondani nekünk, ám rájön, hogy már nincs más választása, így egy nagy levegőt vesz, és végül belekezd.

- Egyetlen pillanat, egy felvillant emlékfoszlány. Egy rideg helyen vagyok, fém falak vesznek körbe, neon lámpa világít a szemembe. Rúgkapálok, hadonászom, próbálok kiszabadulni az engem szorító karok közül, de mindez hiába. Erősebbek nálam. Homlokomról patakokban folyik a verejték, és bár próbálom leplezni, nagyon félek. Hirtelen egy hangot hallok, egy nőét, aki azt mondja „vigyétek be". Akkor nem tudtam kicsoda, de mikor a házunk küszöbén megláttam, felismertem. Christina Pierce.

Nicole szeméből egy könnycsepp hullik a földre. Elliott, gondolkodás nélkül lép oda, és átöleli a lányt, aki ettől először megszeppen, de végül viszonozza az ölelést. Ahogy nézem őket, meglátok Elliott szemében valamit. Ahogy Nicole-ra néz, mintha ő jelentené neki a világot. Szereti őt.

Fél perc elteltével rájövök, hogy én itt teljesen felesleges vagyok, ezért hang nélkül lépek el tőlük, és megyek az épületbe. Egyből a lifthez indulok, hogy a szobámba végre összeszedhessem a gondolataim, közben pedig a Nicole által mondott dolgokon gondolkodom.

Amit elmondott, egy sci-fi filmben talán megállja a helyét, de ez a való élet, könyörgöm, ez teljesen abszurd. Valószínűleg az egészet csak álmodta. Mégis, hogy rabolta volna el Pierce, ha megjelent a házuknál, és „elkérte" őt a szüleitől? Ugyan már, csak túl sokat magyaráz bele az egyik rémálmába.

Lehet, hogy én is ezt teszem. Túl sokat képzelek a dologba, és valójában csak egy félreértés. De akkor mi magyarázza Christina gyors szobaalakítását? Na meg azért, az a beszélgetés is elég egyértelmű. Elliott élménye pedig... ugyanazt a szobát írta le, amit én is láttam. Túl sok kérdés, kevés válasz.

***

Az eltelt két nap alatt semmivel sem jutok előrébb. Nem történik egyetlen olyan dolog sem, ami kilépne a megszokott hétköznapok gyűrűjéből. Sőt, szokatlanul eseménytelen az egész. Sem én, sem Elliott nem hozzuk szóba a mi is történt velünk, és még Nicole is hallgat az egészről. Úgy teszünk, mintha semmi sem változott volna, pedig így van.

Időm nagy részét Damian társaságában töltöm, aki tartja magát az ígéretéhez, és nem kérdezősködik, viszont attól kezdve, hogy erről biztosított engem, mintha egy sötét fátyol árnyékolná be a kapcsolatunkat, és emiatt Damiant is távolságtartóbbnak érzem. Valószínűleg azt hiszi, hogy nem bízom benne, pedig nem így van, de egyszerűen így is túl sokan tudják.

Hazaérve az oktatásról, levetem magam az ágyra, és előveszem a leckém. Már épp a felénél tartok, mikor hirtelen kopogásra leszek figyelmes. Feltápászkodom, és miután az ajtóhoz sietek, kinyitom. Miss Pierce áll az ajtóban, kifejezéstelen arccal. Már alapjáraton ennek a nőnek a jelenléte is megijeszt, de ezt próbálom palástolni. Nem tudhatja, hogy tudom. Azonban, ami ekkor következik, elfeledteti minden más gondomat.

- Caitlin, édesanyád autóbalesetet szenvedett!


E V O L U T I O N - A leszármazottakحيث تعيش القصص. اكتشف الآن