Vámpírhistória 2. - Végső Harc

1. Fejezet

1.

Egyvalamit baromira megtanultam az élettől. Hogy a fájdalom, és az emlékek mindig elkísérnek, bárhová is mész, és nem szabadulsz tőlük. Soha.

Lora Jankins vagyok, vagyis, az új nevemen, Lizzy Hope, mivel új személyazonosságot kellett felvennem. És marha nyugodtan éltem egészen addig, amíg vámpírrá nem változtam. Onnan kezdődtek ugyanis a bonyodalmak.

Felbukkant Ő: William Blair, aki közölte velem, hogy vámpírrá fogok változni, és mit ad Isten! Tényleg az lettem. Elintéztem egy késes útonállót, kiszipolyoztam egy macskát, majd egy rendőr véréből szürcsöltem, aztán meg persze, hogy menekülnöm kellett...

William elvitt engem egy isten-háta-mögötti varázslatos kastélyba, ahol harminc másik vámpírral éltem együtt egy ideig. Ott biztonságban éreztem magam, és nem kellett attól sem tartanom, hogy embereket fogok gyilkolni, és totálisan rákapok az embervérre. A disznóvér, amit a többiek is fogyasztottak, tökéletesen megfelel erre a célra, és bár eleinte nagyon nehéz volt, ma már egyáltalán nem is kívánok mást.

Aztán a gonoszok fogságában éltem egy ideig, majd ismét visszakerültem a „jó vámpírok" közé.

De nem csak a metamorfózisom volt az egyetlen bonyodalom. Beleszerettem Williambe, ő pedig belém, és azt gondoltam, értelmet nyert végre, hogy ilyen a sorsom. De úgy látszik tévedtem, mert gyáva módon elhagytam őt. Miután megkérte a kezem, búcsút intettem neki, mondván: inkább így veszítsem el, mint a háborúban, ami kétségtelenül a bibliai Apokalipszis, s amelyben a vámpírok azok ellen az „istenek" ellen harcolnak az emberek védelmében és oldalán, amelyek igazából rossz szándékú földönkívüli lények, és egykor a saját génjeik, és az emberek keresztezésével hoztak létre minket: vámpírokat.

Tehát mindazt, amivé lettem, ami történt velem, nekik köszönhetem. Hogy nem tudok normális emberi életet élni, hogy folyton költözködnöm kell, hogy meg kellett tanulnom uralkodni magamon mikor emberek közt járok, hogy nincs egy barátom se, hogy nem választhatok (emberi) párt magamnak, és hogy el kellett menekülnöm a hazámból, ahol születtem.

Nagyon kösz.

Úgy tíz éve kicsit jobban érzem magam: elvagyok a butikban, ahol lehúzhatok még egy pár évet, mielőtt feltűnne bárkinek is, hogy nem öregszem. De egyedül vagyok, mint a kisujjam, mert senkivel nem ápolhatok mélyebb kapcsolatot anélkül, hogy ne okoznék neki vagy magamnak fájdalmat vele. A párkapcsolatról meg már ne is beszéljünk. Igaz szerelem amúgy is csak egy lehet az életben, nem? És én a szívem mélyén tudom, hogy William volt az.

Eddig húsz évet tölthettünk volna el boldogan, ehelyett magányom nyomorában tengődöm pontosan ennyi ideje.