Vámpírhistória 2. - Végső Harc

11. Fejezet

11.

Mi is oda utaztunk. Teljes lényemet átjárta a vámpírlét, és úgy éreztem, felkészültem a csatára. Ott kellett lennem. Tudnom kellett, hogy érdemes volt–e idáig élnem. Eltökélt voltam, és éreztem: már nem az a Lora Jankins vagyok, aki eddig. Egy teljesen más nő állt ott, Megiddo romjai mellett. Egy igazi vámpír nő, aki kész volt meghalni.

William kezét fogtam. Egymás mellett álltunk terpeszben, a felkelő Nap vöröses fényében fürödve, és a messzeséget bámultuk. Ott már felsorakoztak páran, de mi nem mozdultunk.

– Leonard melyik? – Kérdeztem halkan.

– Lukács.

– Szerinted itt lesz?

– Remélem.

– És Barszabbász? Ő melyik?

– Bertalan.

– Ki a harmadik?

– Magdaléna.

– Hát persze... – Megjelentek mellettünk ketten. Nem láttam még őket ezelőtt. Az egyik farmerba és pólóba öltözve, fekete haja hátra fésülve. A másik rövidnadrágot és atlétát viselt, aranyszőke haja a vállát verdeste.

– Simon és Fülöp – súgta oda William. Nemsokára Barszabbász, azaz Bertalan is megjelent. Közben velünk szemben egy hosszú „lánc" keletkezett a messzeségben.

– Ez csak a sor eleje – figyelmeztetett William. – Ha összegyűlik a bibliai szám, a kétszáz milliós sereg, akkor elkezdődik. – Nagyot nyeltem. Kétszáz millió még fűszálból is sok. A Nap feljebb kúszott az égen, de amint a fénye erősödni és melegíteni kezdhetett volna, egy nagy, igen sötét felhő úszott elé. Tüzetesebben megnéztem. Ez a felhő feltűnően szabályos volt...

– Istenem... – nyögtem, mikor rájöttem, hogy ez a nagy és sötét felhő valójában egy űrhajó.

– Megjöttek a többiek – suttogta William. – Balra, aztán jobbra pillantottam. Huszonketten voltunk.

– Itt van a tíz? – Kérdeztem. William bólintott. – És Jézus?

– Balra a hatodik – felelte. – De ne nézd túl feltűnően – tette még hozzá, mintha a szándékaimban olvasna. – Nem szereti, ha bámulják. – Lopva odapillantottam. Fiatal volt, mint mi vámpírok mindannyian, ő is a harmincas éveiben járt. Hosszú, fényes barna haja lófarokban volt összefogva, és a háta közepéig lelógott. Egyszerű pólót és nadrágot viselt. A szakálla... nos, tipikus. És női szemmel nézve, még egész jóképű is. Elmosolyodtam az orrom alatt, aztán visszanéztem magam elé.

– Hol volt eddig? – Kérdeztem. William halkan felkuncogott.

– Mindenhol. – Visszanéztem az űrhajóra. Mozdulatlanul, és hangtalanul lebegett az előttünk lévő ember alkotta lánc felett. Megszorítottam William kezét. – Ne félj – suttogta. – Bízz magadban, és a többiekben.

„Oké"– gondoltam, de most képtelen voltam a beszédre. Mintha az ég is háborúra készülne, viharfelhők kezdtek el gyülekezni felettünk. Csak percek múlva szólaltam meg ismét. A hátunk mögött már egy egész tömeg állt.

– Leonard már nem fog jönni, ugye? – William szomorúan rám pillantott, de nem felelt. Valószínűleg már lemondott róla. Ahogy Magdalénáról is. – Mi mennyien leszünk? – Kérdeztem, miután újabbak csatlakoztak hozzánk.

– Amennyi az elpecsételtek száma.

– Száznegyvennégy ezer? – Kérdeztem bizonytalanul. William bólintott. Még jó, hogy a nagyanyám folyton azzal nyaggatott, hogy olvassam el a Bibliát. Most azt hiszem, áldottam érte, még, ha nem is minden szó igaz belőle. – Júdás melyikük? Az Iskarióti.

– Balra a második. – Odanéztem. Hosszú, fekete haja lófarokba fogva, arca csupasz, fiatalos. Vastag, fekete szemöldök alatt nagy, égszínkék szemek. Kifejezetten jóképű fickó. Visszanéztem Williamre.

– Igaz, hogy... tudod, amit a Biblia ír róla. A harminc ezüstpénz, meg minden... – William elmosolyodott.

– Igaz, de meg volt rendezve. Jézus kérésére. Túl sok volt már a jóból... úgyhogy meg kellett állítani. – Naná. Értettem én...

Negyed óra múlva meglett a létszámunk. Szemben még mindig csak egy sort állt, de mivel mögéjük nem láttam bármilyen éles is a szemem, nem tudhattam, hány ilyen sor lehet még...

„Kétszázmillió száznegyvennégy ezer ellen nem valami jó arány" – gondoltam szomorúan, de megpróbáltam a lehetetlent: bízni.

– Itt van Lucianus Belzebubbal és Azazellel az oldalán – hallottam bal felől egy meglepően nyugodt, bársonyos hangot. Ő volt. A Megváltó.

Valóban ott voltak hárman egyik pillanatról a másikra az emberek alkotta lánc előtt jó pár méterrel. A középső lehetett Lucianus. Innen is jól láttam, milyen ijesztő és förtelmes a külseje. Arca sötét a gonoszságtól és a dühtől. Kidülledő szemei vörösek, félelmet, borzongást keltőek. Hosszú karján az ujjai hegyes karmokban végződnek. Legalább fél méterrel magasabb lehetett a többeknél. S most még olyasmit is láttam, amit ezelőtt sosem: a szemfogai hosszúak voltak, akár a filmekben a vámpíroknak.

– Azazel és Belzebub? – Pillantottam Williamre.

– Vagy Alexis és Oliver. A másik nevükön – felelte. Miért is nem voltam meglepve?

Alexist már jól ismertem: ugyanúgy nézett ki, mint Leonard, csak a hosszú, szőke haját kiengedve hordta, ellentétben a testvérével. Oliver sem volt már idegen a számomra: ezt a ronda, sebhelyes pofát bárhol felismerném. Hangosabban sóhajtottam fel, mint illett volna. Lehunytam a szemem, aztán vissza felpillantottam az ellenségre. Még két hatalmas űrhajó jelent meg felettük. Aztán még négy.

– Megjött a sereg – hallottam ismét a magabiztos, bársonyos hangot. A hideg futkosott a hátamon.

– Kezdődik. – Az egyik pillanatban még ezt hallottam William szájából, a másikban már száznegyvennégy ezer harcos üvöltését. Felszökött az adrenalin szintem az

egekbe, és én is üvölteni kezdtem. Megindultunk előre teljes rohammal, de ugyanígy tett az ellenség is szemből.