Vámpírhistória 2. - Végső Harc

2. Fejezet

2.

Ugyanazzal a megszokott, unott mozdulattal zártam be az üzletet ezen az estén is, mint minden nap.

- Még négy-öt év, és innen is húzhatok - mormogtam, miközben elhúztam és lelakatoltam a rácsot odakinn.

Napok óta ködösek az utcák, és hamar sötétedik, mint általában télen, de szerencsére én kiválóan látok.

Sokszor elgondolkozok azon, vajon a vámpírok lehetnének-e az evolúció következő lépcsőfoka, ha nem lennének kihalásra ítélve?

Annyi biztos, hogy mindig az okosabb, ügyesebb, alkalmazkodó-képesebb faj marad fenn, nem pedig az erősebb és hatalmasabb, lásd a dinoszauruszokat. Az ember azt képzelné, ha nem tudná az igazságot, hogy elpusztíthatatlanok. Ám pont a méretük miatt, és a diónyi agyuknak köszönhetően ítéltettek kihalásra.

Eddig az ember volt az evolúció csúcsa, a „piramis teteje". És azt gondolják, még ma is azok. Persze, ők vannak többségben, a vámpírok meg egyre kevesebben, de jelenleg nincs erősebb, gyorsabb, ügyesebb és okosabb teremtmény nálunk. Ez pedig azt jelenti, hogy mi állunk a tápláléklánc csúcsán, nem az ember. Kiváltképp, ha még a vérszívást is beleszámolom...

Ám, mint mondtam, kihalásra vagyunk ítélve. A halhatatlanság egy dolog. És az sem teljesen igaz. Az agy túl bonyolult szerv ahhoz, hogy vissza tudjon nőni, így a fej levágása nálunk -is- a biztos halált jelenti. Hiába a földönkívüli gén, sőt.

A mutáns gén miatt az agyunkon néhány „tekervénnyel" és „barázdával" több van, így aztán még nehezebb dolga lenne, ha regenerálódni akarna. Tehát: ha egy vámpírnak lenyisszantják a fejét, annak tutira vége van, és nem szükséges tovább darabolni, meg elégetni, mert attól halottabb úgyse lesz.

A másik. Karó a szívbe? Hülyeség. A szívünk az egyik legkönnyebben regenerálódó szervünk. Nekünk biztosan. Ha helyből kivágnák is visszanőne. Szóval, nem érdemes próbálkozni. (A keresztet, a fokhagymát, meg a többi hülyeséget már meg se említem.)

Ha már a halálnál és a sérüléseknél tartunk: volt párszor, hogy megsebesítettek. Úgy öt éve el akarták vinni a kasszát a boltból, közvetlen zárás előtt, szintén téli időszakban. (Olyankor amúgy is magasabb a bűnözések száma.)

Eléggé felhúzott, amikor megláttam a lyukat és a hatalmas vérfoltot az új blúzomon...

Darabokra téptem. A véréből nem ittam: tudtam, ha megteszem, megint gyilkossá válok. Bár azt a fickót nem kíméltem, mint utólag kiderült, nagy megváltást okoztam vele a rendőrségnek. Akkor pár napja engedték ki a börtönből, miután húsz évet lehúzott odabenn, mert felrobbantott egy busznyi ártatlan embert. Csak az ügyvédjének, a lefizetett bíróságnak, és az azóta lefülelt korrupt zsaruknak köszönhette, hogy nem életfogytiglant kapott. Miután végeztem vele, a város szélén húzódó erdőbe vittem és otthagytam. Azt gondolták, valami vadállat ölte meg.

Mindehhez persze még hozzá kell tennem: azóta nagyobb önuralomra tettem szert, és megfogadtam, hogy többé nem nyírok ki senkit, még akkor sem, ha az életemre tör. Hiszen tisztában kell lennem azzal, mi a különbség egy halandó ember és egy vámpír közt, nem igaz?

Nem büntethetek önkényesen, az végül is nem az én feladatom.

Aztán ott volt a tavalyi eset. Akkor az utcán botlottam bele egy pszichopatába. Nem volt nagy ügy: neki csak a jobb karján csináltam egy nyílt törést, miután felhasította az arcom bal felét.

Ja, igen. Itt feltétlenül meg kell még jegyeznem egy nagyon fontos dolgot: Hogy regenerálódni tudunk, nem azt jelenti, hogy a másodpercek töredéke alatt eltűnnek a sebeink. Egy olyan vágásnak, mint a tavalyi, legalább két nap kell. Aztán persze nem marad nyoma, de egy mélyebb vágás napokig éktelenkedhet, és az kinek jó?

Itt rögtön térjünk is vissza kicsit a szívlövésre. Ugye senki nem gondolkodott még azon, miközben a filmekben hasonló jelenetet lát, hogy mi lesz a golyóval?

Már, ha nem megy rajtunk át. Hát most elárulom: azt ugyanúgy ki kell venni, mint egy normális embernél, mert bennünk sem fog felszívódni. Ha meg ott marad, egész életünkben csesztet belülről, szóval, érdemes még regenerálódás előtt kikapni onnan.

A napfénytől pedig nem égünk el, egyszerűen csak zavaró, mivel az idegenek, akikből vagyunk, kicsit másabb csillag alatt születtek, mint mi, földiek. Egész pontosan egy vörös törpe, mely körül egész közel kering a bolygójuk. Ezt még Williamtől tudom, neki Leonard mindent elmesélt régen ezzel kapcsolatban. Gyakran eszembe jut ő is: Leonard, a szőke hajú mindig elegáns „öreg" vámpír, aki a gonosz ikertestvérével, Alexisszel együtt még az első leszármazottak közé tartozik. Alexis valószínűleg azóta is Leonard nyomában van, hogy a vérét megszerezve Lucianust feltámassza, és felállítsa azt a sereget, amelytől a Végső Háborúban majd a győzelmet várja.

Újra ez járt a fejemben, miközben végigterültem otthon az ágyamon, hogy megint a plafon bámuljam hosszú ideig, mint mostanában oly sokszor. Gondoltam egyet, és benyúltam az éjjeliszekrényem felső fiókjába, kivettem belőle az apró tárgyat, majd a lámpafényben néztem, ahogy csillog benne a kő. Sosem húzom fel az ujjamra, de mostanában gyakran a kezembe veszem, és nézegetem csak úgy. Ez az egyetlen fizikai dolog, ami megmaradt Williamből... A gyűrű, amit akkor adott nekem, mikor megkérte a kezem.

Éreztem, amint egy meleg könnycsepp gurul le az arcom bal felén. Nem lehet igaz. Már megint bőgök.

Azt mondják, az érzések változhatnak, de az érzelmek sosem. Talán igaz. Fura, de mostanában többet gondolok rá, mint kellene. Az okát viszont képtelen vagyok megmagyarázni.

- Szeretlek - suttogtam a gyűrűnek, majd megpusziltam, és visszaejtettem az éjjeli fiókjába.

- Lora.. - Felültem az ágyon, és végignéztem a szobán, de senki nem volt ott. Ez a hang...

„Lora? Ezer éve szólítottak így..."

- Van itt valaki? - Kérdeztem, majd füleltem. „Talán csak hallucináltam az előbb..." Nem jött felelet, így elkönyveltem, hogy kezdek bedilizni. Talán a magány az oka...

- Én vagyok - hallottam ismét az ismerős hangot. Felugrottam az ágyból, és a konyha felé igyekeztem. Ott állt, az asztal mellett. Bár így is jól láttam, azért felkattintottam a lámpát, hátha csak egy látomás, mely majd a fény érkezésével szertefoszlik előttem. De nem ment sehova.

- William! - A nyakába ugrottam, és szorítottam magamhoz. Felnéztem varázsos, meleg tekintetébe. - Hogy... kerülsz ide? - Kérdeztem, de alig akartak a szavak megformálódni a nyelvemen. Elmosolyodott, és végigsimított az arcomon.

- Semmit nem változtál - suttogta, mintha csodálkozna azon, hogy én sem öregszem. Lehunytam a szemem, aztán újra felnyitottam. Még mindig ott volt.

- Nem álmodom - mondtam. - Tényleg itt vagy. - William felkuncogott.

- Persze. Persze, hogy itt. Hiányoztál, Lora.

- Te is nekem - mondtam könnyes szemekkel, és újra magamhoz szorítottam.