VOID - Teen Wolf [Stiles Stilinski] Fanfiction (magyar)

5. fejezet

Kihúzott háttal ültem Scotték nappalijában. Előttem ült a két fiú, mellettük egy fotelben egy szőkés hajú, magas srác terpeszkedett, eddig még egy szót sem szólt bele az egyébként egyre kínosabbnak tűnő beszélgetésünkbe. Előrehúzódtam az ülőalkalmatosság legszélére, menekülésre készen, a kezem az ölembe ejtve morzsolgattam az ujjaimat. Valóban ideges voltam, de közel sem azért, amit ők hihettek. Emellett még arra is rájöttem, hogy Scott valahonnan iszonyatosan ismerős nekem, és nem tegnapról. Valahol már láttam őt ugyanígy, napfényben. Megköszörültem a torkomat.

- Szóval azt hiszitek, én vagyok a gyilkos? – kérdeztem vissza tőlem szokatlan bizonytalansággal. Ezt nem így terveztem.

- Nem hiszünk semmit, csak szeretnénk minden lehetőséget szem előtt tartani – hajolt előre Scott, hogy a szemembe nézhessen. Visszabámultam rá. A legjobb védekezés a támadás.

- Nos, ezt is figyelembe vettétek. Én viszont honnan tudjam biztosan, hogy nem ti öltétek meg a férfit, és próbáljátok elterelni magatokról a gyanút?

Scott és Stiles összenéztek. Tudtam, hogy magukban igazat adnak nekem.

Végül az utóbbi ragadta magához a szót.

- Figyelj, nem vádolni akartunk téged. Valószínűtlen, hogy te tetted, úgyhogy már csak egy lehetőség maradt, ami választ adhat a te kérdésedre is.

Nem hagytam, hogy az arcomra kiüljön az a keserű mosoly, ami azonnal feltört volna belőlem. Igen, teljesen valószínűtlen... Inkább csak biccentettem jelezve, hogy továbbléphetünk, érdekel a válasz. Minél többet időztem a részleteken, annál valószínűbb volt, hogy lebukok. Nem tehettem, már csak a saját önbecsülésem miatt sem.

- Ez most nagyon őrülten fog hangzani – túrt a hajába Stiles, mint aki nem tudja, hogyan vesse fel a témát. – Hiszel a természetfelettiben? – Ahhoz képest elég nyíltan rákérdezett. Ismét jó úton haladtunk, felengedtem a feszes testtartásomból, de azért igyekeztem kíváncsinak tűnni.

- Mint a szellemek? Nem igazán – ráztam meg a fejemet.

- Nem, inkább mint a... banshee-k. – Az arcomat fürkészte, szerintem nem lepődött volna meg, ha kinevetem és otthagyom. Nem tettem meg, pedig minden egyes porcikám tiltakozott ez ellen a beszélgetés ellen.

Hosszú másodpercekig csöndben meredtünk egymásra. Egyikünk sem tudott mit mondani, valószínűleg egészen különböző okokból. Ők épp most készültek felfedni a titkukat. Én velük párhuzamosan rejtettem el az igazi énemet. Nem volt korrekt, de az élet sem az. Ez idő alatt újból visszatértem a pár perccel ezelőtti gondolatmenetemhez. Hol láthattam Scottot? Korombeliekkel nem szoktam találkozni és biztosan nem a Szövetség tagja. Minden erőmet arra összpontosítottam, hogy a halvány emlékfoszlányból valami használhatót hámozzak ki, de ismét megzavartak.

- Vérfarkasok, kitsunék... kanimák... Semmi? Nem lep meg. – A hang tulajdonosa a szőkés hajú fiú volt. Felé kaptam a fejemet. Végre úgy helyezkedett, hogy már nevezhető volt ülésnek, de még mindig nem erőltette meg magát túlzottan.

- Isaac! – szólt rá Scott, majd felém fordult. – Nem szeretnénk ennél is jobban megrémiszteni, de... tényleg valami ilyesmiről van szó. Azt mondtad, hogy nem tudod, hogy jutottál el a holttestig. Volt már máskor is ilyen?

Gyorsan kellett gondolkoznom. Hihetően kellett előadnom, hogy tényleg az vagyok, ami, de még nem tudok róla. A tétovázásom ismét jól jött, végül bólintottam. Scott halvány, biztató mosolyra húzta az ajkait, szinte már megsajnáltam, hogy ő lett a célpontom.