VOID - Teen Wolf [Stiles Stilinski] Fanfiction (magyar)

39. fejezet

Sziasztok!

Hoztam egy új fejezetet és egy nem túl jó hírt. Ez az utolsó előtti, most már tényleg (nincs április elseje :D), a Voidot pedig még ma lezárom, már így is túl sokáig húztam, főleg úgy, hogy rengeteg ideig nem raktam ki semmit. Hát, jó olvasást!

Fogalmam sem volt, mennyi ideig tartott az út. Az időérzékem használhatatlanná vált, nem tudtam követni a kanyarokat sem. Mire a furgon lefékezett, már alig éreztem az ujjaimat a hidegtől. A rakodótér ajtaja kivágódott, Iron ideges hangja beszűrődött a helyiségbe.

- Meg se néztétek, hogy nála van-e a fegyver?! – Ezt pár szitokszó követte, de képtelen voltam tovább felé összpontosítani a figyelmemet. Stilesra néztem, aki a beszűrődő, halvány fényben próbálta kivenni a furgon mögött állók alakját. A tekintetem összetalálkozott Scottéval – jobban mondva csak úgy sejtettem, a fényviszonyok az én szememnek nem voltak elegendőek.

Az ajtót szélesre tárták a csuklyás alakok, egyetlen szó nélkül rángattak ki minket a friss levegőre, követve Iron utasításait. Körbenéztem, a felismerés pedig mellkason vágott. Azon a területen voltunk, amelyet Iron kapott a Főnöktől, mikor kinevezte osztagvezetőnek. A Szövetség épülete pár kilométerre volt innen, rengeteg időt töltöttem errefelé a kiképzésem alatt.

Egy csuklyás az alkaromat megragadva mért végig, a fegyveremet kereshette. A társa a csizmám felé bökött.

- Várjatok! – szólt rájuk Iron. Ezúttal ő maga lépett oda hozzám, hogy pár méterrel arrébb rángasson. Nem ellenkeztem, bár megtehettem volna. Tulajdonképpen... meg is ölhettem volna. Pont úgy, ahogy gyakoroltam... De hátranéztem Stilesra, és nem tettem. Már csak miatta sem.

Iron a hajamba tépve fordította vissza a fejemet, hogy ránézzek. Egyetlen szót sem szóltam.

- Tudod, hogy erős vagy, Fawn – kezdte halkan. – Arra is rájöhettél, hogy megöltelek volna, ha akarlak, de még itt vagy és élsz, mint ahogy a kis... barátaid is. – Itt elfintorodott, de gyorsan letörölte az arcáról, és folytatta. – Egyetlen lehetőséget kapsz tőlem, csak rajtad múlik, hogy élsz-e vele. Én vissza tudlak hozni a Szövetségbe, hiszen a beosztottam voltál. Megerősödtél, túléltél, bizonyítottál. Ez az utolsó alkalmad arra, hogy visszatérj ahhoz, aki vagy. Egy olyan banshee-nek, mint te, küldetése van a Földön, és ezt velem beteljesítheted.

Nem válaszoltam.

- Csak bólints, és új esélyt kapsz. Ha nem, akkor kénytelen vagyok megölni téged, és akkor a másik kettő is veled tart a pokolba, ezt te is tudod.

Egyértelmű volt, hogy zsarolt, csak azt nem értettem, mi a célja. Nem hittem neki, nem hittem abban, hogy képes... vagy hogy egyáltalán akar új esélyt szerezni nekem. Abban sem voltam biztos, hogy én akarom-e.

Viszont ha megvolt a minimális lehetősége annak, hogy kapcsolatba kerülhetek a Szövetséggel a saját halálom nélkül, akkor talán fényt derülhet mindenre. Megtudhatom, kik a szüleim – vagy kik voltak -, talán a Mercado Negróval kapcsolatban sem leszek annyira elveszett. Ha mégsem... Hát nem mindegy, hogy halok meg? Talán Stilest és Scottot még megmenthetem.

Bólintottam. Iron látszólag számított arra, hogy belemegyek az ajánlatába, szélesen elvigyorodott.

- Akkor hát üdv újra a csapatban, Fawn! – emelte fel a hangját, majd leszedte rólam a bilincset. Nem mertem a két fiúra nézni, tudtam, hogy engem figyelnek. Keserű bűntudat mardosott belülről, sírhatnékom támadt, de mégis kihúztam magam, semleges kifejezést öltve az arcomra. Nem magyarázhattam el nekik, mire készülök.