VOID - Teen Wolf [Stiles Stilinski] Fanfiction (magyar)

38. fejezet

Sziasztok!

Ha maradt még olvasóm... Hoztam új fejezetet. ^^" Azért nem írtam ennyi ideig, mert leérettségiztem, tehát most egy érett, felnőtt nő írását olvassátok... Ó, francokat, ugyanolyan szerencsétlen lány vagyok, mint eddig. :D Szerintem már senki nem emlékszik arra, hol hagytam abba a Voidot – sajnos én sem pontosan -, de igyekszem felvenni a fonalat, ugyanis ennek a történetnek még jó ideig nem lesz vége. :D Jó olvasást!

Napokon keresztül kutattunk a gyámom után. Hosszú órákig, igénybe véve az internetet, a rendőrséget, de még a telefonkönyvet is, mégsem találtunk róla semmit. Mintha nem is létezett volna. Ez mindössze csak azért volt ellentmondásos, mert a neve nagyon is átlagos volt. Abban sem voltam biztos, hogy nem álnév. Valószínűleg több százezren élhettek még Taylor Smith névvel, amiből ráadásul azt sem tudhattuk meg, hogy az illető férfi vagy nő. Volt egy olyan sejtésem, hogy ha heteken át próbálkozunk, akkor sem fogunk semmit sem megtudni, hacsak...

Hacsak nem a Szövetségtől próbáljuk megszerezni az információt.

Attól a Szövetségtől, ahonnan kidobtak, és akinek egy tagja a nyomunkban van, várva a megfelelő pillanatot a megölésünkre.

Ha eddig nem lettünk volna teljesen biztosak abban, hogy célpontok vagyunk, egy keddi késő délután mindennél jobban ráerősített.

Az iskola irattárába szerettünk volna bejutni, hátha járt bármilyen rokonom oda, ahová most mi is. Mivel nappal ez lehetetlen feladatnak bizonyult, várnunk kellett. Mikor az utolsó takarító is elhagyta az épületet hat óra körül, mi akcióba lendültünk.

Az iskola zárját feltörni nem volt nehéz, és mivel biztonsági berendezés sem működött, probléma nélkül bejutottunk a folyosóra. Felsóhajtottam. Nem terveztem a kötelezőnél több időt eltölteni ezen a börtönszerű helyen, mégis... Ha volt esély nyomra bukkanni itt, nem volt mit tenni.

Scott vezette a sort, mi mögötte sétálunk Stilesszal. A vérfarkas nem hagyott minket beszélgetni, minden figyelmét a hangoknak szentelte, hátha észrevesz az épületben valakit. Szellemekként osontunk végig az üres folyosókon, majd ismét én következtem az iroda, majd az irattár zárjának feltörésével.

- Rendben, Fawn, tiéd a Pérez, Scott, tiéd a Devlin, enyém pedig a Smith – ismertette a tervet Stiles. Bólintottunk. Smith valószínűleg lesz jó pár, talán Devlint is találunk, de a Pérezben kételkedtem. Ráadásul az iskola csak öt évre visszamenőleg tartott meg adatokat a diákokról... Esélytelennek tűnt találni bármit is.

Hevesen és kapkodva keresgéltük a nekünk kellő névvel ellátott mappákat, mikor Scott felkapta a fejét.

- Jön valaki! – súgta idegesen, pár másodperccel később pedig már a fémből készült irattároló szekrények mögött megbújva próbáltuk visszafojtani a lélegzetünket. A kezeim remegtek az idegességtől, ökölbe szorítottam őket közel a csizmám szárához, ahol a pisztolyom lapult. Stiles rám pillantott. Összenéztünk, majd megéreztem a meleg, puha tenyerét a kézfejemen. Ő sem volt nyugodtabb állapotban, mint én. Hüvelykujjával végigsimított a kezemen, újra és újra, talán ezzel is elterelve a figyelmét a rémületéről. Közelebb akartam húzódni hozzá, de nem mertem megmozdulni.

Csizma talpa csikorgott az iroda ajtaja előtti kövön, majd a léptek felénk közeledtek. A fegyver fémes csörgéssel ütődött a viselője oldalának minden egyes lépésnél, egyenletes, mégis idegtépő ritmust diktálva.

- Fawn! Tudom, hogy itt vagytok – hasított a csöndbe egy mély, rekedtes férfihang, én pedig összeszorítottam a szememet egy pillanatra, elátkozva a saját sorsomat. Iron volt az, ezer közül is felismerném a határozott, kemény hanghordozását. Szinte meg se várta a reakciómat, arrébb lökte a szekrényt, melynek lábai végigszántották a csempe durva felületét, fülsüketítő hangot előcsalva, a rejtekhelyünket felfedve. Szinte egyszerre ugrottunk talpra.