/HoSeok ff./
" - Utálom azokat az emlékeket, amelyekben a barátomnak tekintettelek. Utálom, hogy miattad éjszakákon át kattogott az agyam. Utálom, hogy könnyeket pazaroltam rád, holott nem érdemelted meg. Utálom, hogy hagytam magamat kihasználni. De...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Elérkezett a nap. A rajongóink számára oly' nagyon várt nap, ami az albumunk megjelenésének időpontja volt és egyben az én szülinapomnak is. Ez mind teljesen véletlenül jött így ki, de emiatt nem csak az albumunkkal kapcsolatos gratulációk és kifakadások fogadtak twitteren, hanem a "Boldog szülinapok" üzenetek tömkelegei is. Beletelt jó pár órába, míg mindegyiket elolvasgattam, majd ki is raktam egy köszönő twittet is, az én csodálatosan fáradt fejemmel. A lányok pedig bujkáltak előlem, mivel olyan képeket rakosgattak fel rólam, amik eléggé kiverték nálam a biztosítékot. Volt, amin épp ettem vagy aludtam. Nem is csodáltam, hogy próbáltak elkerülni. Pont emiatt reggel a táncterembe is egyedül mentem, ahova belépve a három csapattársam egy tortával a kezükben álldogáltak előttem és köszöntöttek fel személyesen is.
- Ugye már nem haragszol ? - kérdezte Bora feszengve, mire csak lassan megráztam a fejemet és elmosolyodtam.
- Köszönöm - néztem a szemükbe, de erre nem egészen az volt a reakciójuk amire számítottam volna. Meredten bámultak rám, majd néztek egymásra, de egy szót sem szóltak.
- Te most komolyan megköszöntél valamit ? - lepődött meg Hyun.
- Na, menjetek a francba - ráztam meg a fejemet bosszúsan és levettem magamról a kabátomat.
Ezt követően átbeszéltük a mai ütemtervünket és megpróbáltunk egyes helyzetekre megfelelő választ adni, hisz mostanában történtek dolgok, így biztosak voltunk benne, hogy nem csak az albumról lesz egy két szavuk, hanem az én balhémmal kapcsolatban is, amiről semmi kedvem nem lett volna nyilatkozni, hisz egy: nem rájuk tartozott, kettő: semmi köze nem volt a számainkhoz. Miközben mindent alaposan megbeszéltünk elfogyasztottuk a tiramisu tortát, ami az egyetlen kedvencem volt, mivel nem igazán rajongtam az édességekért. Ezután pedig a lányok átadták a másik ajándékukat is, ami egy ezüst karkötő volt, amin a csapat neve szerepelt. Ugyan tetszett, de mivel ezt nem fejeztem ki megfelelően, így leszólták a reakciómat és még a furgonban a sajtótájékoztató felé tartva is folyamatosan a panaszkodásukat hallgattam, hogy milyen kiábrándító voltam. Bocs, hogy én ilyen ember vagyok...
Megérkezve a helyszínre átvettünk egy ünnepibb ruhát és miután a sminkünket is megcsinálták, még utoljára egyeztettünk a menedzserünkkel is, majd egymás kezét megszorítva kiléptünk a vakuktól fénylő kisebb emelvényre. Meghajoltunk, a biztonság kedvéért bemutatkoztunk, hátha nem tudták, hogy valójában hol is voltak, majd kezdetét is vette a kérdezősködés, aminél jól meg kellett az embernek gondolnia, hogy mégis mit mondott, mielőtt még véletlenül valami félreérthetőt kikotyogott volna. Na, pont ezért beszéltem az ilyen alkalmakkor általában én, mivel nem egyszer volt, hogy Boráék mondatait úgy kiforgatták, hogy az már pofátlanságnak számított. Viszont az újságírók néha azt érezték, hogy mindent megtehettek. Pedig fel kellett őket világosítanom, hogy nem. Mások életének szétszedéséhez, pedig aztán végképp nem volt semmi joguk. Ezekkel az igen megnyugtató gondolatok következtében először igazán mogorva voltam minden kérdezővel, aztán mikor MinSeo oldalba bökött, végre észhez tértem és egy kicsit megtudtam magamat emberelni. Bár a szarkasztikus megjegyzéseim, mint mindig most is jelen voltak.
