/HoSeok ff./
" - Utálom azokat az emlékeket, amelyekben a barátomnak tekintettelek. Utálom, hogy miattad éjszakákon át kattogott az agyam. Utálom, hogy könnyeket pazaroltam rád, holott nem érdemelted meg. Utálom, hogy hagytam magamat kihasználni. De...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Elnéztem volna még egy darabig HoSeokot, ugyanis igazán viccesen festett, de kénytelen voltam ott hagyni és bementem TaeHohoz a konyhába.
- Na, jó kis kukta. Most kapsz szépen valami rongyot a pólódra, hogy anyádnak ne kelljen mosnia a ruhádat és ezzel talán elkerülném, hogy leszedje a fejemet. - magyaráztam és találtam is egy kisebb rongyot, amit nagy nehezen betűrtem a kissrác pólójába, ezzel nagyjából védve a ruháját. Ezután én is kerestem egy kötényt és találva kettőt is, az egyiket az épp megérkező HoSeokhoz dobtam. Véletlenül pont úgy érkezett meg, hogy a fején landolt, ezért meglepetten állt meg, majd szedte le magáról és nézett a nevető TaeHora, akit igazán jól szórakoztatott ez a jelenet. - Hupsz, bocsi. - vontam meg a vállam, amiből a fiú jól tudta, hogy egyáltalán nem bántam. Sőt, egy apró mosolyt is csalt ajkaimra az előbbi jelenet.
- Ne nevess - szólt rám morcosan, amiből rögtön sejtettem, hogy még mindig ki volt akadva a bácsizás miatt.
- Neked meg lehetne már végre jobb kedved is, hisz egy ilyen édes pofival – néztem TeeHora, aki rögtön elkezdte rebegtetni a szempilláját -, és egy ilyen aranyos, és kedves lánnyal süthetsz együtt. – mutattam végül magamra. Bíztatóan mosolyogtam rá, hátha ezzel rávehetem, hogy újra normális legyen és kevésbé gyerekes. A tervem sikerült is, ugyanis az arca kezdett meglágyulni és visszatért a régi mosoly az ajkaira.
- Egy ilyen alkalmat csak nem hagyhatok ki. - vette fel a kötényt, de mivel már kezdett idegesíteni, hogy annyit szenvedett a felvételével, mögé léptem és szorosan megkötöttem egy szép masnival rajta. – Köszönöm. - nézett hátra rám és miközben felkötöttem a hajamat, lehajolt és nyomott egy puszit a homlokomra. Ledermedve felejtettem el pislogni is és néztem csodálkozva a már felém forduló fiúra, aki szélesen elvigyorodott és a mit sem sejtő TaeHohoz sétált, hogy segítsen neki levenni a tálakat, amiket olyannyira elakart érni, de még túl kicsi volt hozzá, székkel együtt is. Eközben én még mindig sokkos állapotban bámultam magam elé és próbáltam meg nem figyelni a kigyulladni készülő homlokomra. Régebben biztos, hogy soha nem lett volna ilyen hatással rám, de most, hogy már éreztem valamit iránta, kezdtek a dolgok nagyban megváltozni. Levegőmet kifújva vettem rá magamat a felejtésre és felvéve egy lemondó ábrázatot segítettem kiszedni a hozzávalókat a hűtőből.
- Hogy ti semmit sem tudtok. - céloztam arra, hogy még azt sem tudták mi is kellett egy torta elkészítéséhez, mire TaeHo gyermeteg értetlenséggel az arcán, HoSeok pedig szemét lesütve próbált rám nézni.
- Én még soha nem csináltam tortát - magyarázta unokaöcsém, amit meg is értettem, így neki mondtam is, hogy ez nem feltétlenül hozzá szólt.
- Tulajdonképpen én is csak egyszer - mondta halkan HoSeok.
- Mikor? - lepődtem meg, ugyanis nem gondoltam volna, hogy bármikor is csinált. Ezzel a beszólásommal szimplán csak heccelni akartam, abba bele se gondoltam, hogy már volt dolga tortával.
