Belül Hercegnő, kívül Utcalány

13. rész

Mikor felébredtem csövek álltak ki belőlem. Fehér falak és olyan ismerős hely volt mint ha már jártam volna itt. Hát persze, ez a kórház, de nem meghaltam?
Valaki belépett az ajtón, azt hittem valaki a családtagjaim között, de nem. Számomra most már idegen ember lépett be rajta.
- Mit akarsz? - kérdeztem flegmán.
- Hívtam orvost, ahogy megláttam, hogy kezdesz ébredezni - válaszolt a kérdésemre, szerinte.
- Nem ezt kérdeztem, de ha már az előbb elmentél szólni valakinek, akkor most már el is mehetsz. Köszönöm - mondtam és elfordítottam a fejem tőle.
- Mért csinálod ezt? - kérdezte.
- Mért ne? Úgy is mindegy már nekem. HA egy vonat elé ugrok az jobb lett volna. Meghalok és kész, nem kéne itt szenvednem. - mondtam és lefolyt egy könnycsepp a szememen.
 - Szóval te szenvedsz? ÉS mikor eltűntél akkor velem szerinted mi volt? - emelte fel a hangját.

- Nem érdekel, már úgy is mindegy mi volt akkor, mert már összeházasodtál valakivel.
 - Igaz, ha te így gondolod, hogy az semmi, hogy egyfolytában kerestelek és te semmi jelet nem adtál. Elmentél, itt hagytál és én meg darabokra estem, de ez téged ne zavarjon!
 - Nem is zavar, mert az a múlt volt és már az nem fontos! - mondtam dühösen magam elé, még mindig elfordulva tőle.  
 - Akkor a tegnapi nap is a múlt volt és azon sem kell fennakadnod! Egyrészt már nem is vagy az életem része! - mondta szemrehányóan. Fájtak a szavai, de nekem már így is mindegy volt.
 - Ha már nem vagyok az életed része el is mehetsz - vágtam vissza.
 - Igazad van, nem is tudom ,hogy minek jöttem ide - egy ajtó csapódás és már ki is ment. Patakokban kezdtek el folyni a könnyeim. Itt láttam utoljára. Már nincs rá esély, hogy találkozzunk.
 Az orvos bejött, megvizsgált és azt mondta holnap elmehetek. Persze, mivel sok vért vesztettem, így még itt kell maradnom. Délután bejöttek anyáék a bácsikámmal és úgy láttam kibékültek. És amikor senki nem volt velem egyfolytában Adam-on járt az eszem. Azon zakatoltam, mért volt itt délelőtt, mikor felébredtem. Vajon mióta tudja és mért nem a menyasszonyával van. Egyszerűen minden érdekelt, ami vele kapcsolatos volt. Szeretem és a tegnapi eset óta nehezen vallom be magamnak. És ami legjobban foglalkoztatott, hogy bocsánatot kell tőle kérnem. Holnap ahogy kijutok erről a nyamvat helyről, jegyet veszek és indulok hozzá.

Másnap
 Kiengedtek és már a reptéren állok és várom a repülőt. Lassan fel kell szállnom. Anyáék nem akartak elengedni, sőt senki, de muszáj lesz nekik. Így is boldogultam, most is menni fog.
 Repülőn ülök és nézek ki az ablakon. Egyszer utaztam repülővel, még 6 éves koromban, azóta nem. Ahogy a felhőket néztem mosolyognom kellett.
 Repülőről leszállva várt egy busz. Azzal elmentem a reptér várakozójához és onnan taxit fogtam. Most a palota előtt vagyok és az őrökön próbálok tovább jutni. De sehogy se akarnak beengedni.
 - Na jól van! - fogyott el a türelmem. - Engedjenek be vagy mindegyikőjüknek annyi! Én hercegnő vagyok! Dorothy Hercegnő szóval hadd menjek beszélni Adam Herceggel. Ha most nem beszélek vele, akkor nem tudom mi lesz velem. Soha nem fogom megbocsájtani magamnak és feleslegesen utaztam ennyit, ha nem engednek be! - mondtam már hisztérikusan.
 - Honnan tudjuk, hogy nem csak egy rajongó? Aki szerelmes a Hercegbe? - kérdezte az egyik őr.
 - Hát ezt nem hiszem el! - forgattam egyet a fejemen és lenézően ránéztem az őrre. - Gratulálok, hogy védeni tudd, de most már komolyan! - néztem mélyen a szemébe és gyorsan utat törtem a két őr között és szaladni kezdtem be, ők meg utánam. Az ajtót csak kivágtam és futottam előre, nem ismertem a palotát, ezért csak tippeltem, hogy fönt lehet a szobája Adam-nak. Csak futottam, mögöttem pedig az őrök rohantak. Jó hogy edzett lettem és már nem fulladok ki. Mondjuk a lábamon a seb kicsit vagyis nagyon fájt és kicsit sántítva járok és futok, de az mindegy most. Addig futottam még valakibe bele nem ütköztem és mindketten a földre kerültünk. Ő alul, én fölül.
 - Elnézést - és már mentem is volna tovább, ha az őrök utol nem értek volna és fogtak volna el.
 - Engedjenek el! - üvöltöttem. - Adam Herceggel beszélnem kell! Hallják?! Nem feleslegesen akarok idáig utazni - kiabáltam ás valamelyik megfogta a csuklóm.
 - Baszd meg fáj! - szóltam rá és még jobban szorítani kezdte. - HALLOD, vagy süket vagy? - sziszegtem.
 - A fiamhoz jöttél? - kérdezte az akit fellöktem.
 - Ki vagy te? Az apja Adam-nak? Mert az nem lehetsz! 10 éves korától nem látta. Ja, vagy te a mostoha apja vagy - értettem meg. - Dorothy Hercegnő - nyújtottam őröstől kezet.
 - Tudom ki vagy. Te miattad lett félbeszakítva a szertartás. Sajnos miattad nem házasodtak össze, de majd mással biztos. A fiammal nem találkozhat, rosszat hoz ki belőle.
 - Na idefigyeljen, nem is az igazi apukája és soha nem is lesz az, ezért most szépen kopjon le és engedjen be hozzá! - mondtam úgy, hogy ne merjen ellenkezni.
 - Elmehetnek - mondta az őröknek - Megleszek vele.
Ahogy elmentek az őrök futni kezdtem és befutottam a trónszékekhez és az anyukáját pillantottam meg. Ja és a kistestvérét. Sok képet mutatott róluk, de a mostoha apjáról egyet sem. 
 Ahogy megpillantottak megfagyott bennük a vér. Hát köszönöm a meleg várad tatást.
 - Mit képzelsz magadról te kis senkiházi! - üvöltötte a mostohaapja mikor ő is beért.
 - Mi ez a nagy kiabálás? - lépett be egy tálcával Adam és ahogy megpillantott leejtette és eltörtek a poharak.
 - Beszélnünk kell! - léptem mellé.
 - Tegnap még elküldtél, akkor most minek foglalkozzak veled? - kérdezte flegmán.
 - Tudom és nem is azt akarom, hogy megbocsáss, csak hallgass végig. - néztem rá könyörgően.
 - Miatta nem volt esküvő! - mondta a mostohaapja.
 - Hallgass meg! - néztem rá még mindig reménykedve.
 - Gyere - fogta meg a kezemet Adam és maga után kezdett el húzni. Kiabálásokat hallottam, de azok már nem voltak fontosak. Egy szobába érkeztünk, ami tuti, hogy az övé volt.
 - Hallgatlak - dőlt hátra az ágyon.
 - Hát csak annyit akartam mondani, hogy Bocsánat és nem akartam elrontani az esküvőt és tényleg már nem vagyok az életed része, de én nem így akartam - mondtam már sírva a végét. - Nem akartam elrontani az esküvőt, vagy az életed, én...én...mindig mindent elrontok - lerogytam a földre és zokogni kezdtem. - Nem így akartam, tudom már nem fogsz megbocsájtani, de reménykedek benne és azt akarom, hogy boldog legyél - néztem fel rá. Igaz nem nagyon láttam.
 - Csak egy bocsánat kérésért eljöttél ennyit? - kérdezte nevetve.
 - Igaz, többe kellett volna most mondjak, de ez amit... - erre magához ölelt. Csak meglepődve bámultam magam előtt és aztán elengedett.
 - Senki nem tett még ilyet értem, csak egy bocsánat kérésért ennyit utazni, köszi. - mondta mosolyogva. - Tudod, nem házasodtam össze a lánnyal. Ahogy megláttalak újra beléd szerettem, tegnap elakartam mondani, hogy lehet jövőnk, ha akarod, de te elküldtél - ismerte el.
 - Sajnálom - mondtam őszintén. - Én nem akartam, hogy így legyen és én tényleg, nagyon szeretném, ha...- nem bírtam befejezni, mert megcsókolt. Ebben a csókban minden benne volt. 3 év minden dolga. Ez volt a legszenvedélyesebb csókunk, de közben a leglágyabb is.
 - Imádlak Hercegnőm - mondta két csók közt és erre belemosolyogtam a csókba.
 - Én is - mondtam és újra a szájára tapadtam.