Belül Hercegnő, kívül Utcalány

17. rész

Csipogást hallok, de nem bírom kinyitni a szemem. Csak fekszek, hallok hangokat, de nem érzem a testrészeimet. Valami ismerős hang szól hozzám, de nem értem. Aztán olyan, mintha még egyszer ugyan azt elmondaná, de nem értem. Aztán...aztán...felriadok és felülök. Körbenézek, fehér falak és...valaki ott áll és nézz. Könnybe lábadt a szeme és magához ölelt. Nem értettem, hogy mért csinálja, nem ismertem...
 - Úgy örülök, hogy életben vagy és már nem vagy kómában! - nézett rám. Aztán kiment. Pár perc elteltével visszajött egy idős bácsival.
 - Jóbban van hölgyem? - kérdezte az öreg bácsi.
 - Igen - bólintottam, de mondjuk nem értettem mért kéne jobban lennem. - De mért vagyok itt? - kérdeztem.
 - Nem emlékszik? - nézett rám a bácsi. Csak megráztam a fejem. - Szétverték, fojtogatták és az utolsó csöpp energiáját is elhasználta. Alig tudtuk éledben tartani. Aztán kómája van már 1 kerek hónapja - ismertette velem a helyzetet.
 - Értem. - bólintottam. - Hol vagyok? - ez volt a második kérdésem.
 - Kórházban.
 - És a mellette álló fiú az ki? - kérdeztem. Erre ledöbbent a mellette álló fiú...De az orvos( gondolom az az öreg bácsi ) az nem döbbent le.
 - Adam herceg, elvileg a barátja - sóhajtott az orvos.
 - Mi az hogy nem emlékszik rám? - akadt ki a fiú.
 - Emlékezet kiesése van. És nagy a valószínűsége, hogy már nem kapja vissza az emlékeit. Túl sok mindenen ment át ebben az egy hónapban.
 - Mi? - kérdeztük egyszerre Adam herceggel.
 - Sajnos nem valószínű, hogy visszakapja az emlékeit - nézett rám az orvos.
 - Az nem lehet! - néztem a bácsira. - Én...én akkor nem tudom, hogy ki vagyok! - csordult ki egy könnycsepp a szememen.
 - Sok terápiával lehetne helyre hozni talán, de a legjobb az lenne, ha magadtól jönne vissza minden, akkor jobban jársz - nézett rám az orvos... - És Adam herceg, ne próbálja visszahozni az emlékeit, magától kell tudnia újból lepörgetni maga előtt az eseményeket. - nézett a mellette álló fiúra.
 - Rendben - túrt bele a hajába. - Figyelj Dorothy - nézett rám. Szóval Dorothy a nevem... - Csak annyit akarok mondani, hogy ha kell keress meg! - mondta és nyomott az arcomra egy puszit, aztán elment. Nem értettem semmit. És mi lesz velem? Ki vagyok én? Élnek a szüleim? Van testvérem? Vagy egyke vagyok és egyedül élek? Nekem kell hazatalálnom? Meddig kell itt lennem? Hol lakom? Vannak barátaim? Valaki még ismer ezen a fiún kívül? Visszaszerezhetem még az emlékeimet? Akarok én emlékezni a múltamra? - olyan sok minden kavargott a fejemben, hogy már majd nem megőrültem. Aztán csak arra lettem figyelmes, hogy négy alak állít be hozzám.
 - Jól vagy kicsim? - kérdezte aggódva egy nő. - Mindenről az a...
 - Anya! Nyugi! - szólt rá egy fiú.
 - Minden rendben? - kérdezte megint a nő.
 - Igen, vagyis azt hiszem. De ti kik vagytok? - mutattam körbe kínosan.
 - A családod - mosolygott rám egy lány. - Ők ott a szüleid, ő a bátyád, én pedig a legjobb barátnőd Kath. - mosolygott.
 - Jesszus! Nem ismer fel minket! - pánikolt a nő.
 - Mondta az orvos, hogy elveztette az emlékeit - nézett rá a bátyám?
 - Tudom - nógatta az órát az anyukám?
 - Hazavisszük és ott már biztonságban lesz - mosolygott az anyukámra, az apukám? Hát ez nekem sok... Nem ismerem meg a saját szüleimet, sőt a saját nevemet sem tudtam... Aztán az az Adam, most a családom és a legjobb barátnőm. Nem ismertem el senkit, de a legdurvább még mindig magam... Nem tudtam a nevem, nem tudom hol lakom, hány éves vagyok és hogy egyáltalán ki vagyok... Bent maradtak a családom? Ez olyan fura már gondolni is...

Másnap
 Az orvos azt mondta elmehetek és hogy pihenjek sokat. Az anyukám összepakolt nekem és már mentünk a repülőtérre? Nem értem mért kell repülnünk. Más országba lakunk? Ajj, ez olyan rossz, hogy nem is értek semmit.
 Felszállva a repülőre beugrott egymás után rengeteg repülős kép, amit nem értettem. Vajon ez az, hogy emlékezni kezdek? De ez nagyon kevéske...Semmire se jó!
 Csak ültem és bámultam ki a fejemből.

Mikor egy nagy palota szerűséghez értünk, mindenki kiszállt a taxiból és pakolni kezdtek, mire én is kiszálltam.
 - Mért vagyunk itt? - kérdeztem anyut.
 - Mert itt lakunk! Királyi család vagyunk - mosolygott rám.
 - Apa, biztos hogy itt lakunk - hajoltam hozzá.
 - Igen - röhögött fel és rám mosolygott.
 Szóval királylány vagyok. Nem tudtam, hogy ilyen jó sorsom van.
 Ahogy beléptem egyből felénk sietett egy öreg néni.
 - Szia Dorothy! - ölelt át. - Én Susan vagyok - mosolygott rám. - Tudom nem emlékszel rám, de elég annyit mondanom, hogy sokat tettem érted - kacsintott rám, mire csak mosolyogni tudtam. Mi kéne erre reagálnom?
 - Gyertek, kész az ebéd! - mutatott maga felé Susan.
 Mindenki boldogan ment utána, mire én is így tettem. Leültünk egy nagy étkezőbe és vártuk az ebédet. Mikor elénk tették csak bámultam, hogy ennyi étel létezik a világon, de aztán sok mindent bevágtam.
 - Nem lenne baj, ha felmennék a szobámba vagy bárhol is van - mondtam zavartan.
 - Nem gond - mosolygott Kath. - Gyere felkísérlek - állt fel ő is és mellém lépett. Aztán egy nagy lépcső felé vettük az irányt és egy átlagos folyosóhoz érkeztünk. Második ajtót nyitotta ki. Gondolom ez lenne a szobám. Hatalmas volt. Nem is tudom kifejezni, hogy milyen szép. Aztán megpillantottam az íróasztalom felett egy parafatáblát, amin képek voltak. Egyiken én is Kath szerepeltünk. Aztán egy családos, vagyis apa nem volt rajta. Aztán apáról egy kép, valami két lánnyal, egy fiúval. Aztán megint egy családosnak tűnő kép, de nem a csalásom szerepelt rajta, hanem valaki másokkal voltam rajta. Aztán egy amin Kath, a bátyám, én és Adam... Mosolyogtunk, a következő is ilyen volt, csak ott csókolóztam Adam-mal... Összeszorult a szívem, mert én nem érzek semmit, nem is tudom ki ő, de ő pedig ott volt mellettem. Elment és meg sem tudtam neki köszönni semmit.
 - Szép képek ugye? - kérdezte mosolyogva Kath mellettem állva.
 - Igen, csak senkit nem tudok - ráztam a fejem szomorúan.
 - Ők itt a barátaid - mutatott egy képre, ahol az a két lány, a fiú és én szerepeltünk. - Ezek pedig a régi szüleid - mutatott arra a családos képre.
 - Mért nem ők az igaziak? - kérdeztem rá a mostaniakra, akikről úgy tudom.
 - De ők. Most inkább nem mondom mert ez is sok neked, nem hogy még azt is elmondom - nézett rám.
 - Igazad van - sóhajtottam. - Nem értek semmit és mindenki csak próbál nyugodt maradni és mosolygós, de látom rajtuk, hogy nehéz velem - csóváltam a fejem, hogy ez így nem oké.
 - Figyelj, mindenkit megviselt, ami történt, de legjobban téged! - bökött felém. - Neked kell visszanyerni az emlékeidet, neked kell megjegyezni mindent előröl, amíg nem jön vissza minden és ezzel tisztában vannak, csak nehéz nekik, mert már úgy akarnak veled beszélni mint régen. De hidd el kis idő múltán visszanyered a régi életed és nem kell aggódnod. Minden rendben lesz - mosolygott rám és nyomott egy puszit a homlokomra és kiment. Hátradőltem az ágyamon és csak néztem a plafont. Na innen hogyan tovább? - kérdeztem magamtól.

Sziasztok! Végül nem fejezem be :)! Tudom, nem lett valami jó rész, de így alakult. Elnézést a rossz részekért, de nem tudom, hogyan legyen tovább. Mindig ott tartok, hogy egyik részben még harc van a másikban pedig már béke... Szóval nem tudom, hogy mi lesz. De egy már biztos, hogy folytatom :)