Book without a name

Message at 3AM

Arra keltem, hogy üzenetem jött. A telefonom hatalmas szerencsémre a max hangerőn volt így esélytelen volt hogy ne ébredjek fel rá. Megnéztem az ébresztőórámat, hogy mégis hány óra volt; hajnali hármat mutatott. Félig csukott szemmel nyúltam a telefonért és még mielőtt megvakultam volna a hirtelen világosságtól levettem a fényerőt. Megnéztem kinek voltam annyira fontos, hogy ilyenkor keres.

A feladó Felejtsd el-ként volt elmentve. Talán túlságosan is lassan nyitottam meg az üzenetet, mert nem igazán voltam biztos benne, hogy akarom-e tudni mit is rejt. Amint átfutottam azt a pár sort, hirtelen bevillant az összes eltemetett emlék. Teljesen sokkos állapotban arra jutottam, hogy ma már biztosan nem fogok aludni ezért kivánszorogtam a konyhába hogy csináljak magamnak egy kávét. Útközben csak egy kérdés merült fel bennem: miért?

Különös módon az első találkozásunk helyszíne az anyukám munkahelye volt. Az egyik reggel nagyon sietett és hát nem is ő lenne ha nem hagyta volna otthon az aznapi legfontosabb papírokat; a tanári hiányzás miatt volt időm elvinni neki. Anya már évek óta az egyik legsikeresebb ügyvédi iroda alkalmazottja volt de sajnos a szétszórtságát nem hagyta el.

A liftet várva hirtelen mellém lépett egy velem egy magas de sokkal idősebbek kinéző fiú. Fekete zakót viselt egy bézs színű inggel és egy a zakóhoz színben passzoló nadrág volt rajta. Az összhatás nagyon elegáns külsőt nyújtott neki. Főleg az tetszett benne hogy a haja enyhén zöldes árnyalatban csillogott.

A lift megérkezett és egyszerre beléptünk rajta.

- Hányadik? - kérdeztem.

- A 12.emelet. Köszi. - válaszolt mosolyogva.

Talán ő az az új gyakornok akiről anya mesélt valamelyik nap? Mivel neki is a 12.emeleten volt az irodája csak erre tudtam gondolni.

Mielőtt leadtam volna a papírokat beköszöntem anya munkatársainak, amikor az ő ajtójához értem éppen az a liftes srác lépett ki rajta. Kaptam egy édes mosolyt majd félre állt, hogy beengedjen.

Még meg se vártam, hogy becsukódjon az ajtó máris letámadtam anyát.

- Mondj el mindet amit tudsz anya. Ki volt ő? Hány éves? Mit csinál itt? És a legfontosabb; hetero?

- Jó-jó nyugi először is kérem a papírokat. - nyújtotta a kezét.

- Ó persze-persze adom is. - keresgéltem teljesen megfeledkezve eredeti célomról.

- Szóval ő az új gyakornokom akiről meséltem alig egy hónapja kezdett, nem rég töltötte be a huszonnégyet és a neve Kim Seokjin. - válaszolt az előbbi kérdéseimre.

- De hetero? - kezdtem kicsit ingerültté válni.

- Én csak a főnöke vagyok nem igazán szoktunk ilyenekről beszélgetni, de egyes pletykák szerint nem az.

Látványosan kezdtem el örülni amit nem nézett jó szemmel.

- De, - emelte fel fenyegetően a mutató ujját - semmi sem biztos, nehogy nekem letámadd szerencsétlent csak, mert sok az unatkozó ember akik néha kitalálnak valamit.

Szinte meg sem hallva a mondandója fontos részét megpusziltam az arcát.

- Köszönöm. - mondtam és boldogan kisétáltam az ajtón.

A konyhában ülve szürcsölgetve a kávémat gondolkoztam a kapcsolatunkon. Az első igaz szerelmem volt még ha azelőtt voltak is már kapcsolataim. Talán azért is féltette tőlem sokáig anya, mert szokásom volt kihasználni az embereket.

Az egész kapcsolatunk alatt egyszer sem gondoltam arra, hogy bántsam. Mindig rendesen bánt velem még akkor is ha a korkülönbség miatt veszekedtünk ami sajnos túl sokszor történt meg.

- Melyik legyen a bordó vagy a világoskék? - mutatott fel két inget.

- Teljesen mindegy. - mondtam fel sem nézve a telefonomból.

- Legalább nézz ide kérlek.

- Nem látod, hogy most elfoglalt vagyok? - feleltem kissé erőteljesen.

- Tudod, hogy ez a megbeszélés fontos; ezen dől el az állásom. Amiért eddig dolgoztam most végre megtörténhet. Igazi ügyvéd válhat belőlem. Érted? - fakadt ki.

- Én ezt mind megértem de a beadandóm is fontos. - vágtam oda flegmán.

Szomorúan elfordult és felvette az egyik inget közben valamit motyogott magában.

- Hogy mit mondtál? - kérdeztem szinte már ordítva.

- Néha elfelejtem, hogy még közép iskolába jársz! - válaszolt a már jól ismert mondattal.

- Ne várj meg! - szólt mielőtt becsapta volna az ajtót.

Ott maradtam egyedül a lakásában és akkor még nem tudtam milyen nagy kincset veszítettem el.

Persze az alatt a két év alatt amíg együtt voltunk sok jó pillanatunk volt. Nála laktam ez által a reggelek mindig csodásan teltek. A gimnázium utolsó évében nem kellett első órára bejárnom és Jin is csak később indult dolgozni. Mint valami rossz tinilány bámultam ahogy reggelit csinál nekünk. Csak a kapcsolatunk során jöttem rá mennyire jól is tud főzni.

Azóta nem is szeretem a reggeleket, a munkámból kifolyólag nem kell korán kelnem; általában direkt át is alszom, hogy ne keljen emlékeznem.

Ránéztem a telefonom kijelzőjére már majdnem négy óra volt. Már rég nem voltam fáradt szóval csak átültem a fotelembe és természetesen magammal vittem a kávémat. Nem akartam ezt, túl fájdalmas volt. Nem akartam értelmet keresni az üzenetében mivel már úgyis mindegy volt; már nem létezett olyan hogy ,,mi".

Bekapcsoltam a tv-t hátha kicsit másra is tudok gondolni. Megkerestem azt a csatornát ahol a híreket szoktam nézni.

Robbantásokról számoltak be az üzleti negyedben. Ott ahol anya irodája is volt. Ő üzleti vacsorán volt aznap, valamennyire meg tudtam nyugtatni magamat. A telefonomért nyúltam, hogy át fussam az eddig azonosított áldozatok listáját.

Csak egyetlen egy soron akadt meg a szemem. Olyan régen láttam már leírva, hogy szinte már fel sem ismertem.

Mert hogy a listán ott volt a neve.

Ott volt vastag fekete betűkkel, szinte már vibrált:

Kim Seokjin

Abban a pillanatban mellbe vágott a felismerés. Éreztem, hogy a szívem kihagyott egy ütemet. Mindenre emlékeztem; a közös reggeleinkre, hogy mennyire boldog voltam, hogy milyen bunkó voltam vele amit azóta mélységesen megbántam és, hogy ennek itt a vége. Már sohasem mondhatom el mennyire szeretem, hogy sajnálom mindazt amivel megbántottam, soha többé nem vár a főztje a pulton. Mindez ennyi volt. És ami a legjobban fáj és felidegesít egyszerre; az üzenet.

Én voltam gyerekes, én voltam az aki elrontotta az egész kapcsolatunkat és csak azért tanultam, hogy megmutassam neki igenis felnőtt vagyok és, hogy nem fogom elbaszni az életemet, miatta képes voltam küzdeni az álmomért, de nem fogja látni ahogyan végig viszem mindazt amit elterveztem, nem lesz ott, hogy büszke legyen rám amiért sikerült.

Miattam volt minden és ő kér bocsánatot. Az utolsó üzenete a világ felé hozzám szólt.

Az utolsó lehetőséget a kommunikációra rám vesztegette el.

Mert az utolsó szavai ezek voltak:

Jungkookie!

미안해, 

사랑해! *

*(Sajnálom,

Szeretlek!)