[A történet Jimin szemszögéből lett írva.]
Hallom a székek zaját ahogyan visszatolják, hangos köszönések. Az órának vége. Nyílik az ajtó. Várom, hogy jöjjön ő, vagyis félórája mást sem csinálok. Egyszer enged ki minket hamarabb a fakultációt tartó tanár, akkor is dolgom van. Beszélnem kell vele. Hivatalosan egy barátomat várom, együtt megyünk haza. Annyit szerettem volna neki mondani, hogy megvárom. Bár, ez csak ürügy. Igazából mást vártam. Napok óta kerül, nem beszélünk. Aggódtam, valami baj van?
Lassan kiszállingóznak az évfolyamtársaim a picinyke teremből, ő az utolsó.
Ellököm magam a faltól és szólok a mellettem lévő igazán rendes osztálytársamnak, aki eddig várt velem, hogy menjen csak előre, foglalja le a padunkat az udvaron. Bólint egyet és elindul az ellenkező irányba.
Megvárom amíg kiürül a folyosó, és mielőtt ő is tovább menne a barátaival, megszólítom.
- Yoongi! - visszafordul és rám néz. - Várj meg! - nézek rá kedvesen. Megtorpan és int az őt körülvevő haverjainak, hogy menjenek tovább.
Odasietek hozzá, érdeklődve mér végig. Mielőtt beszélnénk, egy kicsit szeretnék tombolni és örömtáncot járni magamban amiért visszafordult. Bár elvileg barátok vagyunk, és elvileg a barátok szoktak beszélgetni. Mély levegőt veszek és megkérdezem.
- Mi van veled mostanában? Mi van velünk?
- Elcsesztem dolgokat. Sajnálom. - nem néz a szemembe, nem akarja, hogy lássam az arcát, mintha szégyenkezne.
- Megint miatta vagy ilyen? - nem hagyom, hogy egyedül szenvedjen. Had segítsek, kérlek Yoongi.
- Nem, neki semmi köze nincs hozzá.
- Ugyan már Yoongi, ismerlek. Ismerem őt, az egész kapcsolatotokat. Ne hazudj nekem. - eddig is nehezen tűrtem azt amit ez a lány művel vele de most már tényleg elegem lett belőle.
A probléma nem új, talán egy kicsit meghökkentő de annyira nem fordulatos. Egyszerű mégis megoldhatatlan. Számomra legalábbis. Segítenék de fogalmam sincs miben kellene. Azt javasoltam gondolja át, érdemes-e ezért ennyit küzdenie, vagy éppen szenvednie. A válasza mindig igen volt.
Csak ha egyszer hallgattál volna rám!
- Barátodként,- kezdtem bele rövid monológomba - a legjobbat szeretném neked, ami határozottan nem ez. Csak azt kívánom, hogy boldog légy. Ha ehhez ő kell és a szerelme hát sok sikert. - kikerültem és elindultam a kihalt folyosón.
- Ne menj el!- fogott rá erősen a csuklómra. Kérdő tekintettel néztem rá, nem hittem, hogy ezután bármi mondanivalója is lenne.
- Mi értelme lenne ha nem küzdenék tovább? Mennyit érne az a sok-sok kellemes pillanat ha eldobnám mert a jelenlegi helyzetünk nem a legfényesebb? Mennyit érnék szerinted a saját szememben ha feladnám? - hangja indulatos volt, izgatott és fájdalmasan csengett füleimnek.
Lenéztem a kezünkre amit időközben összekulcsoltt közöttünk. Végig vezettem a tekintetem örökké puha és selymes tapintású arcán, a szemei most is lendülettől csillogtak, kicsit szipogott ugyan de ebben az esetben nem tudtam idegesítőnek felfogni. Óvatosan közelebb léptem és elengedtem a kezét. Kissé elemelkedtem a földtől, hogy a szemébe nézhessek. Lélegzet-visszafojtva várta a következő lépésem, ami csupán annyi volt, hogy egy hirtelen mozdulattal átkaroltam a nyakát így vonva őt közelebb magamhoz. Kezeit a derekamra vezette és teljesen magához szorított. Fejemet ráhajtottam izmos mellkasára és már szinte alig tartottam magam, már-már lebegtem a föld felett. Talán, mert szorosan tartott, talán mert még nem éreztem ilyet. Egy új izgalmas és bódító érzés volt, ahogyan lassan a hüvelykujjával simogatni kezdte a pólóm alól kikandikáló hófehér bőrömet. Szorosabban karoltam át parfümtől illatozó nyakát, ugyan fizikailag aligha kerülhetnénk már közelebb, kimondatlanul is érezhető volt, hogy mindketten próbálkoztunk még vele.
Hosszúra nyúlt perceken át ölelkeztünk teljesen kizárva a külvilágot. Egy pillanatra elvesztettem a kontrolt és fellobbant a remény keserű lángja a szívembe, mikor azonban hirtelen döntésre jutottam. Magamon kívül cselekedtem és nem tudtam megállítani a fojtogató érzést. Kicsit felemeltem a fejemet, hogy a szemébe nézhessek és esküszöm ha nem láttam volna bennük az éppen meginduló kis könnycseppeket, engedtem volna a vágynak; megcsókoltam volna. Ez volt az, ami mintegy villám csapásra visszahozott az édes álomvilágból, az ami eszembe jutatta, hogy neki barátnője van. Még időben sikerült felmérnem a helyzetet; elágazáshoz értem és már tudtam merre kell mennem. Így tehát elindultam az akkor helyesnek tűnő úton.
Mellkasánál fogva eltoltam magamtól, mire csak ráhelyezte a kezét az enyéimre. Hátrébb léptem de össze akarta kulcsolni kezeinket, nem engedhettem meg, hogy megint marasztaljon így elhúztam őket. Egy ideig még egymás tekintetét vizslattuk, ő engem akart megérteni én pedig őt. Mégis mennyire szeretheti ezt a lányt, hogy ennyi szenvedés után még mindig ilyen kitartó? Főképp azt nem tudom megérteni, hogy én miért szeretem őt változatlanul ha tudom, ez közöttünk lehetetlen.
El voltam keseredve. Valami folyamatosan megtört bennem, egyre kisebb darabokban állt; a szívem. Nem akartam őt egyedül hagyni de azzal mindenkinek csak még több fájdalmat okoztam volna. Segíteni, ez volt minden amit szerettem volna tenni akkor. Hogyan? Ő egyértelműen nem óhajt változtatni, vagy éppen nem tud. Akkor én mit csinálhatnék? Hiába. Néha el kell engednünk dolgokat. Nem lehet mindenkit megmenteni. Most, én sem tudok segíteni rajta, bármennyire is megszakad érte a szívem.
Elfordultam tőle, így nem látom a kétségbeesett arcát. Intettem, hogy kövessen. A következő órájáról azért nem kéne lemaradnia. Halkan lépkedtünk egymás mellett az üres folyosón, délután négykor ez aligha volt meglepő. Mikor elértük a lépcső tetejét, őt kikerülve elindultam lefelé. Még csak a harmadik lépcsőfokig jutottam amikor megtorpantam.
- Ha bármi kell csak szólj. Ha szükséged lenne rám, én mindig ott leszek. - kezdtem volna a búcsúnak szánt sorokat. Ezen szavakat jobban fájt kimondani mint addig bármi mást. Lefelé meredve magamat is meglepve magabiztosan mondtam inkább a szürke falaknak, mint neki.
- Mert számomra te vagy a legfontosabb. - suttogtam végül magam elé, bár a hatalmas csend miatt biztosan hallotta.
Ezek után tovább folytattam utamat az udvar felé. Lélekben már készülődve a színjátékra amit elő kellett adnom. Úgy fogok tenni mintha minden rendben lenne. Mintha nem lennék szerelmes Yoongiba. Nem, ez valóban nincs így. Nem, nem fogok sírni, mert tovább kell lépnem.
El kellett fogadnom, hogy Yoongi életében én nem lehettem több, mint legjobb barát.
आप पढ़ रहे हैं
Book without a name
फैनफिक्शनEgy feltörekvő, fiatal elme kibontakozása, annak is leginkább csak próbálgatása.
