Mirkwood az otthonom //Befejezett//

4. fejezet: A megbízás

1 évvel később...
_________

Míriel könnyű léptekkel sétált le az óriásfát körülfogó fából faragott csigalépcsőn.

Miután felépült sebeiből kiderült, hogy az őrparancsnok, aki befogadta őt és nevelte, meghalt a csatában. Helyébe egy új őrparancsnokot helyeztek, aki nem tartott igényt Míriel szolgálataira. Sosem küldte ki az erdőbe őrködni, vagy hadakozni. Habár hadakozni úgysem tudott volna, ugyanis a csata óta nem voltak behatolók.
Míriel a legjobb harcosok között volt, a harc volt az élete. Szörnyen megviselte egy teljes évnyi tétlenkedés. Mondhatni új életet kezdett. Naphosszat csak ült a szobájában, és az új elfoglaltságát űzte: olvasott. Szinte már úgy érezte, hogy a világon létező összes könyvet kiolvasta.
Amikor meg nem olvasott, akkor az imádott városában sétálgatott. Egyszóval egy szörnyen unalmas életet élt.
De még nem mondott le a reményről, hogy egyszer megkapja a parancsot, hogy menjen ki az erdőbe őrködni. Habár ruházata mostmár nem a mindennapi harci ruhája volt, hanem egy barna térd alá érő szoknyájú ruha. Egy valami nem változott: a csizmáját változatlanul magán hordta, reménykedve, hogy egyszer munkába hívják.

Lesétált a csigalépcsőn, amíg egy teraszra ért. A teraszon egy megterített asztal állt, és az asztal mellett ott ült az özvegy őrparancsnokné.

-Gyere Míriel, egyél.

-Nem vagyok éhes, anyám.-mondta Míriel, odalépett az asztalhoz, és fejethajtott köszönésképpen nevelőanyjának.

Ekkor egy katona lépett a teraszra.

-Míriel! A parancsnok hívat!

A lány felkapta a fejét, majd a katonát követve leszaladt a lépcsőn.

A katona egy terembe vezette, ahol már ott állt az őrparancsnok, és még 9 harcos.

-Üdvözöllek Míriel.-fordult Míriel felé a parancsnok.- Azért hívattalak titeket össze, mivel azt a parancsot kaptam, hogy egy, a legjobb harcosaimból álló különítményt küldjek ki felderítésre. Rátok esett a választásom. Az lesz a feladatotok, hogy elmenjetek Malgolorba, a távoli romvárosba, és felderítsétek. Ugyanis az a hír járja, hogy egy igen nagy ork sereget toboroznak ott. Vezetőtök Legolas urunk lesz.-Míriel az említett tünde felé nézett, és egyből felismerte. Ő volt a teljfölszőke hajú tünde, aki a csatában megmentette- Este indultok, addig készüljetek fel.-szemléltette a feladatot a parancsnok- köszönöm, elmehettek.

Míriel izgatottan ment vissza a szobájába, vette fel újra a harci ruháját. Előkapta a fegyvereit, és elment a gyakorlótérre. Estig gyakorlatozott. Szinte meg sem látszott, hogy egy éve nem nyúlt a fegyvereihez. Lövései pontosak voltak, vágásai precízek. Hiába: akinek ez az élete, az nem felejti el egykönnyen.

Este összegyűlt a 10 főből álló kis csapat. Felcuccoltak a lovakra és útnak indultak. Kilovagoltak a Bakacsin erdőből, és pirkadatkor már elérkeztek a határfolyóhoz. A lovakkal átgázoltak a sekély folyón, majd kissé vizesen folytatták útjukat.

Mírielen úrrá lett a féktelen boldogság. Ahogy száguldottak tünde lovaikon, ez hiányzott Mírielnek.Az izgalom, az út az ismeretlen felé.