I Just Wanna Be With You [Befejezett]

Chapter 02

Hy, guys! 

Itt is lennék a legújabb résszel, ami remélem, elnyeri a tetszéseteket! ♥♥

Köszönöm az előző részre a vote-okat és a kommenteket, na meg a pozitív visszajelzéseket is. ;) ♥☺

Kellemes hétvégét, vigyázzatok magatokra! 

All the love:cseni9_malik 

Mia

*2 hónappal később*

Hazudnék, ha azt mondanám, nem bántam meg ezt a döntést, de talán ez volt a leghelyesebb ebben a helyzetben. Hogy mire értem ezt? Arra, hogy miután David két és fél hónapja otthagyott, nem mondta el, hogy mi lefeküdtünk. Kihasználta, hogy részeg voltam. Jó, lehet ő is, de akkor is. Csak emlékképekben emlékszem az első alkalmamra. Az elsőnek mindig különlegesnek kéne lennie, hát, nálam nem így volt. És rájöttem valamire egy jó másfél hónapja: terhes lettem. Sírtam, de nem örömömben. A férfi, akit szerettem, szeretek elhagyott, itt hagyott, nem szólt, hogy lefeküdtünk, és ott álltam négy hetes terhesen. Mit tehettem volna? 18 vagyok. Mégse állíthattam oda anyám elé, hogy „Hát, figyu anya, terhes vagyok. Davidtől. Ja, és elhagyott, de amúgy no gáz, felnevelem". Hát, elmentem a legjobb barátnőmhöz, aki elkísért a dokihoz és tegnap elvetettem, akármennyire is fájt lelkileg a dolog. Tudom, egy gyilkos vagyok, egy szörny, de nem tehettem mást. 18 vagyok, egyedülálló, az apja elhagyott, és egyetlenegyszer láttam a kicsikémet, akkor is sírtam. Szerencsére nem voltak reggeli rosszulléteim, így anya nem sejtett semmit, bár néha-néha furcsán nézett. Tudom, én mindent elmondhatok neki, de nem állhattam úgy elé. Apa elé meg főleg nem. Lena segített és mindig mellettem állt. Ő a baba megtartására voksolt volna, de hajthatatlan voltam. Egészen a mai napig. Nem sejtettem, hogy ekkora fájdalom lesz azzal a tudattal felkelni, hogy nincs kisbabám. Hogy nincs kicsikém, akit majd fel kell neveljek. Sokszor gondolkodtam azon, milyen lett volna az életem egy gyerekkel. Felneveltem volna, de nem akartam, hogy ha Dave egyszer hazajön, és meglátja a gyereket, rákérdez mikor született és levágja, hogy az övé. Mindenkitől lecseszést kaptam volna, hogy „tizennyolc évesen felcsináltattad magad te is, mást nem tudsz", és apám, ha meglátta volna a gömbölyödő pocakomat, hát, balhé lett volna. Nem beszélve Liamről és Danielleről. Így ezért nem volt más választásom.

Ma reggel azonban egy gyilkosnak éreztem magam, hisz mégis megöltem egy életet. Az én kicsi babám életét. Zokogni kezdtem, és csak magamat hibáztattam.

-Gratulálok, Mia! Megölted a saját véredet. De ezt senki nem fogja megtudni. Soha-beszéltem magamhoz, de egyszer csak egy hangot hallottam meg a hátam mögül.

-Miket beszélsz, Mia?-nézett rám elképedve anya. A francba! Elfelejtettem bezárni az ajtót. Biztos jött szólni a mai program miatt.

-Semmiről, anya-suttogtam elhaló hangon rekedten. Rá se ismertem saját magamra.

-Mit ölted meg a saját véredet? Mi van?-nézett rám kérdőn és szomorúan. Szerintem levágta.

-Anya...-hívtam magamhoz, mire odajött és míg zokogtam, addig ő átölelt.

-Miért nem mondtad el? Hisz egy kisbabáról van szó. Egyáltalán ki az apja? Miért tetted ezt?-teszi fel ő is sírva a kérdéseket.

Elkezdtem neki mindent elmesélni. A Daviddel való dolgokat, hogy beleszerettem szépen lassan, a három hónappal ezelőtti bulit, hogy hogy jöttem rá a terhességemre és innetől az egészet. Az indokokat, hogy miért akartam elvetetni, de megbántam és magamat hibáztatom. A végére már szabályosan nem kaptam levegőt a zokogástól.

-Egy gyilkos vagyok, anya. Egy gyilkos, egy szörnyeteg. Nem csoda, hisz utálom magamat ezért. Undorodok magamtól-bújok szorosan hozzá, ő meg annál is szorosabban szorít magához.

-Tudod, kicsim, anno Adam előtt volt egy barátom. Danielnek hívták, és ő volt életem első szerelme. Úgy szerettem idézőjelesen, ahogy senkit. Akkor még azt hittem. Tizenhét voltam, amikor minden elővigyázatosság nélkül az ő tizennyolcadik születésnapján lefeküdtünk először. Nekem az első volt, neki már a sokadik voltam. Igen, de nem védekeztünk. Semelyikünk, mert nem számítottunk arra, hogy mi akkor és ott...érted. Daniel másnap elhagyott azzal az indokkal, hogy ő sose szeretett engem. És láttam a szemében, hogy ez így van. Ezt csakis apád tudja rajtad kívül és senki más, jó meg persze nagyanyád tudta meg utólag, úgy, mint én. Nem fogja más tudni rajtatok kívül. Tudod, én öthetes terhesen döbbentem rá, hogy nekem bizony van egy kisbabám a pocakomban. De Istenem! Tizenhét voltam, nem tehettem mást, tízhetesen elvetettem. Addig kétszer láttam ultrahangon és utólag döbbentem rá, hogy nem kellett volna. Ugyanígy éreztem, mint te most: egy gyilkosnak magam. De apa és Hazza ott voltak, igen, még ők tudták, de azóta sose hozták fel, amit köszönök nekik. Egyet viszont bánok. Azt, hogy elvetettem azt a kisbabámat, mint most te. Mert ő lett volna a kiút abból a helyzetből, de én hülye bebeszéltem magamnak, hogy az apja nélkül nem tudtam volna felnevelni, pedig dehogyisnem. Mikor ezt bevallottam a családomnak, akkor féltem, hogy kitagadnak amiatt, hogy én bizony terhes voltam egy kisbabával. De nem, pont az ellenkezője történt. Apa először kiakadt, de átérezte a helyzetemet és csak átölelt, amikor zokogtam. A nagymamád is ugyanezt tette később, amikor elmondtam neki. Hazza pedig...hát, ő állt a legjobban mellettem, igazi bátyjám volt akkor és most is. És nézz rám, kicsim! Itt vagyok, négy gyerekkel, házasan és boldogan, de a szívem mélyén még most is hiányolom a kisbabámat, aki nem születhetett meg az én hibámból-fejezte be a monológját anya, és hálás voltam, hogy mellettem áll és átérez velem. Csak átölelt, mert megint zokogtam.

-Nem kell magyarázkodnod, kincsem, hisz már mindent elmondtál. Davidet pedig ezért még kiherélem, hisz itt hagyott, de egyet jegyezz meg, Mia! Az igaz szerelem bármit túlél. Ezt tapasztalatból mondom-mosolyog rám anya, és kimenne, de kérem, hogy maradjon.

-Tudod...szeretnék egy időre elmenni valahova. Egyedül vagy valakivel, aki közel áll hozzám. Lehetséges? Tudod...kicsit jó lenne átgondolni a dolgokat, és kicsit kimozdulni. Ha itthon maradok, akkor minden rá emlékeztet. Van pénzem, abból minden kijön. Félretettem-nézek rá kérlelően.

-Kivel akarsz elmenni? Mikor? Hova? -néz rám a megengedő arcával.

-Helenaval vagy veled, nekem mindegy. Valami melegebb helyre, ahol föl is lehet fedezni a helyet, mert itthon csak a kisbabámra tudnék gondolni. Még a héten, de apának és Hazzanak is el akarom mondani. Két hónapra szeretnék elutazni. Egy kis házat szeretnék kibérelni vagy egy hotelszobát, akár egy pici lakás is megteszi, nekem teljesen mindegy ez is-nézek anyura, mire felsóhajt és bólint.

-De-teszi fel mutatóujját a levegőbe-apád és Harry vannak csak a házban már, meg az ikrek, de ők most alszanak. Kérlek, beszélj velük! -néz rám anya, mire felsóhatjva felállok és anyát átölelve érek le a konyhába. Hát, kezdődjék a színvallás...