A balerina //BEFEJEZETT//

4. fejezet

Laurával a közeli fagyizóhoz mentünk.Mikor odaértünk akkor kértünk és ki is fizettük a fagyinkat és leültünk a padra, mikor jött egy pár  kellemetlen ,,barát". A drága régi jó osztálytársaink.

- No! Lám lám lám! Kiket látnak szemeim? Stephanie Green és Laura White?

Igen. Elég kellemetlen ,,látogatók". James és Sebastian Prescott. Ők voltak (vannak? Nem tudom már) a suli legnagyobb balhésai. Ha kétszer nem akkor egyszer sem buktak, az igazgató rendszeresen ír a szüleiknek a magatartásuk miatt. Nem kizárt, hogy már el is tanácsolták őket.

-Mit akartok James?- kérdezte Laura, de egy olyan fenyegető hangnemet ütött meg, hogy még én is megijedtem.

-Csak veled meg Stephanie-val szeretnénk pár szót váltani. Tényleg csak ennyit akarunk.- Aha! Mi meg repülni szeretnénk a nem létező malac-szárnyainkkal

-Laura! Szerintem mi menjünk.  Örültem a találkozásnak, de már későre jár!-nevettem el kínosan magam- Sziasztok fiúk!

-Na de Steph! Még csak délelőtt van!- szólalt meg Sebestian is a végére. Én meggondoltam, hogy ezt nagyon de nagyon jól elszúrtam.

- Steph! Fuss!- mondta Laura de már mellettem sem volt. Láttam amint James és Sebastian közeledik, így Laurát ellöktem magamtól. Aztán egy égő és fájdalmas pontot éreztem az arcomon valamint a hasamnál. hallottam amint Laura kiabálja azt,hogy segítség meg ilyenek de nem tudta rá koncentrálni. Próbáltam kivédeni a nagyobb ütéseket de nem sikerült igazén. Aztán hallottam egy ismerős de mégis ismeretlennek tűnő hangot amint elküldi a fiúkat ,,melegebb" tájakra. Pár percig még hallottam amint Laura elmondja a történteket az illetőnek, majd annyit éreztem, hogy két erős kar fon körül és felemelkedek a földről utána elájultam.

A kórházban ébredtem fel. Valami nagyon melegítette a lábamat így kinyitottam a szemem. Anyu, apu, Laura és egy orvos aggódó tekintetét láttam magam előtt. Hirtelen nem jutottak eszem be a történtek de pár másodperc után mindent tisztán láttam magam előtt. Ahogy a fiúk megvernek, Laura ijedt tekintetét ahogy próbálja elhúzni őket mellőlem.... Visszaemlékezni is fájt.

-Jaj kicsim! Annyira aggódtunk érted! De most már minden rendben lesz!- mondta anyu és óvatosan megölelt. Aztán ránéztem a lábamra. Gipszben van. Eltörtem. Az orvos látta, mennyire megijedtem így felvázolta nekem a dolgokat:

-A lábad, mint láttad eltört. Két bordád megrepedt valamint zúzódások vannak az arccsontodon. Az utóbbi kettő viszonylag hamar rendbe jön majd, de a lábad csak 6-8 hét múlva fog rendbe jönni annyira, hogy járni tudj. Sajnos a táncot most jó ideig hanyagolnod kell. Sajnálom. A fiatal emberek jelenleg a rendőrségen vannak. Ha bármiben tudok segíteni Önöknek akkor szóljanak.-mondta majd elment. 

Egy világ tört össze bennem. Hiszen jövőhéten kezdődik a suli. Én mint táncos pedig gipszben fogok menni az órákra? Lehetetlen. Énekelni tudok oké, de táncolni mindig is jobban szerettem. 6-8 hét. Egy vagy két teljes hónap kihagyást nem fogok tudni bepótolni. Az pedig, hogy nyújtani sem fogok tudni még csak olaj a tűzre. Ha csak nem sikerül, bár ennek az esélye millió az egyhez. Én pedig vagyok olyan szerencsétlen, hogy nem fog sikerülni. 

Két napig bent tartottak megfigyelésen aztán hazamehettem. Otthon nem volt kedvem semmihez. Nem is nagyon tudtam volna mit csinálni, mivel hála és köszönet a fiúknak: eltört a szemüvegem. Pót meg nincsen. Anyu hívta az optikát, hogy mi történt, így elvileg holnapra (vagyis szombatra) kaptunk időpontot. 

Délután megpróbáltam filmet nézni. Ebből az lett, hogy filmet hallgattam. Viszont ami meglepett, hogy egyre jobban láttam. A szemem nem fájt így a szem műtét ötletét el is felejtettem. Biztosan csak kezd hozzászokni a szemem ahhoz, hogy nincs mi segítsen a látásban. Na jó ezen el kellett magam nevetnem. Lehet, hogy javult. Bízzunk benne. Viszont a kis ébresztőmet jól láttam így vettem észre, hogy aludni kellene, ha már így 23:56-kor filmet ,,néztem". 

Az utolsó hét gyorsan eltelt, így ma már suliba kell mennem. A tanévnyitó ünnepség gyors volt vasárnap így minden rendben volt. Laura sokszor jött át hozzánk és sokat beszélgetünk. A szemem (mint kiderült) javult. Elég sokat. Már csak feles szemcsi kell úgy, hogy nagyon boldog voltam. 

A suliba semmi különöset nem vettem fel: Farmer rövid naci, bő kék póló edzőcipő (fele), egy nyaklánc amit apuéktól kaptam az első vizsgámra. A suli táskám egyszerű. Semmi extra csak egy farmer hátizsák féle. Ilyen a tolltartóm is. A hátizsákom kettőbe szedhető, a felénél ki cipzározom és van egy kicsi és egy nagy hátizsákom. Ma csak a kicsit vittem magammal, mivel elmondták, hogy csak egy füzet kell meg tolltartó. 

A suliba (a lábamnak köszönhetően) apu vitt kocsival. Mikor megláttam a sulit ledöbbentem. Élőben sajnos nem volt még alkalmam megtekinteni szóval az első szavak amikor megláttam ezek voltak: gyönyörű, hatalmas, rendezett, magas. Igen magas. A suli ugyanis (kinek örömére, kinek kárára) 4 emelet magas és vagy egy kilométer hosszú. A bejárat felett ki volt írva: New York-i Művészképző Szakiskola és Kollégium. Igen ez így eléggé jól hangzik, de az,hogy mennyien lehetnek egy ilyen iskolában az már nem.

Miután elköszöntem aputól megérkezett Laura is. Így szerencsére a barátnőmmel léptem át először az új iskola kapuját. Ééés az sem volt hátrány, hogy volt segítségem a mankóval felmenni a lépcsőn (nem érti meg,hogy NEM kell segítség, nem felvitt volna az ölében :)). A mi termünk a 156-os volt. Fent a másodikon. 

-Steph minden oké? Olyan fehér lettél mint a fal!

-Ki-kicsit me-megijedtem, de-de jól vagyok.- mondtam dadogva. Na igen egy nagyon fontos dolog rólam: ha nagyon-nagyon-nagyon megijedek akkor dadogok. Mint most. Elég feltűnően. Mint most.

-Nyugi itt vagyok és segítek.- mondta majd elindultunk felfelé. 10 perc alatt felértünk biztonságosan. 100 000 pont Laurának, 0 pont Stephanie-nak. Idő közben pechünkre becsöngettek, így késéssel indítottunk. De jó!

-Miss Green és Miss White! Mivel magyarázzátok a késéseteket?- kérdezte egy magas, vékony, barna hajú barna szemű fiatal hölgy. Gondolom az osztályfőnökünk.

-Elnézést kérünk Mrs Peterson! Stephanie-nak eltört a lába.- mondta Laura. Szóval ő ismeri az osztályfőnököt...

-Én ezt értem Laura de miért nem jöttetek a lifttel?-kérdezte Mrs Peterson. Én meg lefagytam...

-Komolyan?! Van lift és te felrángattál engem a lépcsőn?-kérdeztem Laurától suttogva miközben a helyünkre mentünk.

-Bocsesz! Elfelejtettem!- mondta.

A nap gyorsan eltelt. Megtudtuk az órarendet ( heti ötször van tánc és ének) Megtudtuk, hogy mi vagyunk a 9.b mivel: mi éneket és táncot egyaránt tanulunk. Ez aztán logikus! Az a-sok csak táncot, a c-sek meg csak éneket tanulnak. Na erről ennyit.

Estefele Laura átjött egy kicsit beszélgetni. DE egy dogot most is elfelejtettem tőle megkérdezni. Azt, hogy ki volt az ismeretlen idegen aki segített nekem...

Sziasztok! Nagyon, nagyon sajnálom, hogy ilyen későn hoztam csak részt Nektek és itt most magyarázkodhatnék, hogy év vége volt, nagy hajrá, nem volt ötletem, stb. Ez igaz s csak van még valami: sajna nem szoktam az lenni de.. lusta voltam. A nyári szünetben igyekszek több részt hozni (heti rendszerességgel). De azt már most mondani tudom nektek, hogy a jövőhéten táborban leszek és nem fogok tudni részt hozni. Remélem tetszett Nektek ez a rész és valamennyire kárpótolni tudtalak titeket a hosszú szünet és az előző silány fejezet miatt. Érezzétek jól magatokat a nyáron és jó biziket kívánok mindenkinek! Vivi U.i.: az ismeretlen idegen még egy kicsit titokban marad, de addig is találgathattok, hogy kicsoda is valójában.