Az ismeretlenbe

4. fejezet

Másnap késő délután ébredtem fel, Abu dühös rikácsolására és a csengő türelmetlenül kitartó zümmögésére. Feltápászkodtam és kikászálódtam a biztonságot jelentő ágyamból, néhány pillanat alatt körberohantam a lakást, hátha valaki kinyitja helyettem a kaput, de egyedül voltam otthon. Felkaptam magamra egy farmersortot és egy pólót, néhányszor végighúztam a  hajamon a fésűmet, majd félig kómában kitámolyogtam a kapuhoz, megforgattam benne a kulcsot, sarkig kitártam, és mit ad isten, ki áll előttem... 

- Will? - motyogtam félálomban.

- Szép napot! - köszönt széles mosollyal, és máris bent volt a házban, én pedig kelletlenül követtem, ugyanúgy, mint előző nap. 

- Mit keresel itt ilyen korán? - kérdeztem, mikor végre utolértem a szobámban. 

- Korán? Allie, fél tizenegy van! 

- Az nálunk még korán van. 

- Oké. Akkor ébreszd fel magad valamivel, aztán indulás! - mondta, majd tapsolt kettőt, azt várva, hogy minden azonnal, másodpercek alatt indulásra kész lesz.

- Mégis hova?

- Felfedezni a várost. - közölte úgy, mintha ez olyan magától értetődő tény lenne. 

- De én nem akarom. - nyögtem, és levetettem magam az ágyamra.

Will egy pillanatra mintha tudomást vett volna pillanatnyi állapotomról, mert felém fordult, és kedélyesen megkérdezte:

- Akkor mit szeretnél csinálni? Egész nap itthon ülni?

- Öhm... igen. Mint általában. 

Will leesett állal bámult rám, majd összeszorított szájjal megrázta a fejét. 

- Ez így nem jó. Mit szoktál csinálni mikor itthon ülsz?

- Ülök. 

- Jó, de ülés közben...?

- Hát... szoktam olvasni, napozni, madarazni... - ekkor egy pillanatra megálltam, mert nagyszerű ötletem támadt. Azt hiszem, Will is rájött, mit forgatok a fejemben, mert arcára hirtelen kiült a rémület, de szólni nem szólt semmit. - Will, ismerd meg Abu-t. - mondtam, miközben lassan fölkeltem az ágyról és a kalitka felé közelítettem a kezemet. - Közelebbről is. - fejeztem be, majd egy határozott mozdulattal kinyitottam a röpde ajtaját. 

A következő pillanatban több dolog is történt egyszerre. Abu vidáman kiröppent a nyíláson, Will ijedten felkiáltott és hátraugrott, én pedig feltartottam a karomat, hogy a papagáj rászállhasson. Amint Abu elhelyezkedett a karmait a karizmaimba mélyesztve, odatartottam Will elé. 

- Átveszed? 

Will rémült tekintettel nézett hol rám, hol az ártatlanul nézelődő madárra. 

- Nem.

- Akkor repülnie kell...  - mondtam, lebiggyesztve a számat, mire Will dacosan rászegezte tekintetét a madárra.

- Akkor repüljön. 

Végigmértem a fiút, majd karomat hirtelen fölfelé emelve elengedtem Abu-t. Hangos szárnycsapások közepette felszállt, majd csak egy zafírkék villanást lehetett látni, és a papagáj máris a szekrény tetején csicsergett.

- Will... - szólítottam meg néhány néma másodperc múlva, miközben Abut néztük, aki megtalálta a neki kihelyezett fa játékokat és mászókákat. 

- Hm? - pillantotta rám óvatosan.

- Miért félsz a madaraktól? - szegeztem neki a kérdést, mire tekintetét elkapta rólam, és Abut figyelte. 

- Nem félek tőlük, csak... nincsenek jó emlékeim. 

- Mik azok az emlékeid? 

- Nos... régen a nagymamámnak volt egy papagája, de nagyon vad volt, és agresszív. - ekkor rövid szünetet tartott és ismét rám nézett, én pedig csodálkoztam azon, hogy ismer olyan szavakat, mint az agresszív... - Egyszer megtámadott, és megharapott. - mosolyodott el.

Pislognom kellett néhányat, hogy felfogjam.

- Ennyi? 

- Ennyi. 

- Ezért félsz automatikusan minden madártól? 

- Dehogy. Egy verébtől miért is félnék? - nevetett fel, de látva, hogy én nem nevetek vele, abbahagyta. - Csak a papagájoktól.

- Értem. Akkor itt az ideje, hogy legyőzd ezt a félelmedet. - mosolyogtam rá biztatóan, de most Will nem mosolygott. Ennek ellenére tovább vigyorogtam, és felemeltem a karomat, majd egy pillanat múlva kék villanás kíséretében Abu rászállt. 

- Will, tartsd a karod. - kértem, de Will nem engedelmeskedett. - Kérlek! - fogtam könyörgőre, mire kelletlenül és félve mellmagasságba emelte fél karját. Óvatosan kiegyenesítettem a sajátomat, és hagytam, hogy Abu lassan átmásszon Will izmos karjára. Minden rendben és békésen ment addig, míg Will ijedtében meg nem rándult, erre Abu is megijedt, felröppent, majd kirepült a szobám ajtaján, amit elfelejtettem becsukni. 

Will-el összenéztünk, majd a madár után rohantunk.