6. fejezet

13 2 0
                                    

Will mögött állva körbenéztem, hirtelen megrohantak a fájdalmas emlékek, amikre normál körülmények közt igyekeztem nem gondolni. 

- A nővéremé volt. - motyogtam összeszorított fogakkal, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy visszatartsam a könnyeimet, amik a homályos emlékképek felbukkanásával együtt lassan előtörtek. 

- Az övé is csak volt? - kérdezte itt is, észre sem véve szenvedésemet. Hanyagul körbejáratta tekintetét a helyiségen, majd felém fordult.

- Volt. - ismételtem, többet nem tudtam volna mondani anélkül, hogy elcsuklott volna a hangom. 

- Hogyhogy volt? 

- Meghalt. - mondtam ki a szót, amire nem hittem, hogy valaha is képes leszek. 

- Mi... - akadt el Will szava, és fogalmam sincs, mit akart mondani, mert soha nem derült ki. Megdermedt egy pillanatra, majd szemébe mintha egy csöppnyi együttérzés költözött volna. Persze a kíváncsisága erősebb volt mint az empátiája, így megkérdezte: - Hogyan? Miért? 

Néhány pillanat alatt összeszedtem magam, majd felemeltem a fejem és körbenéztem a szobán. Minden ugyanolyan volt, mint mindig.

- Beteg volt. Hat éves voltam, mikor meghalt. Nem emlékszem rá tisztán, de néhány ködös emlékem van róla. Ő tizennégy volt. Szóval tíz éve történt. 

- Ó. Sajnálom. -nyögte, mert mást nem tudott mondani. Igazából erre nem is nagyon lehet mit mondani. Sajnálom. Részvétem. - mondják, de senki sem sajnálja igazából, és nem is osztozik a fájdalmadon. Az csak a tiéd. 

Némán bólintottam, jelezve, hogy erről nem szeretnék tovább beszélni, és csak remélni mertem, hogy felfogja hallgatásom okát. De sajnos nem.

- Milyen volt? - kérdezte néhány másodpercnyi néma csönd után.

- Mi milyen volt? - néztem rá, de arca kifejezéstelen volt, és a szeméből is eltűnt mindenféle együttérzés. Most már csak kíváncsi volt.

- A nővéred. 

- Nos... - kezdtem, de igazából nem tudtam, hol kezdhetném. - Nem tudom. Kicsi voltam még akkor, nem emlékszem sok mindenre. 

- De? - adta a számba a szót Will.

- De egy-két dolog azért rémlik. Nagyon életrevaló volt. - kezdtem el mesélni, mire Will, mintha csak egy esti mesét hallgatna, és nem számítana hogy egy halott lány szobájában van, nemes egyszerűséggel leült a szoba jobb szélében elhelyezett ágyra. Megpaskolta maga mellett a helyet, de én egy fejrántással jeleztem, hogy nem ülök le. - Csak olyan emlékeim vannak róla, amikor mosolyog. Mintha mindig mosolygott volna. Más... más nem igazán maradt meg. Csak a mosolya. - fejeztem be feszengve, mert úgy éreztem, laposra sikeredett.

- Van róla képed? - nézett szét Will a szobában egy bekeretezett fotót vagy fényképalbumot keresve.

- Van, de...

- Megnézhetem? - szakított félbe teljesen tapintatlanul, esélyt sem adva az ellenkezésre. 

- Megkeresem. - adtam be a derekam kelletlenül, és odatámolyogtam az íróasztalhoz. Kihúztam az egyik felső fiókot, amelyben rengeteg kacat hevert. A szüleim nem voltak hajlandók megválni a dolgaitól, habár én magam is szentségtörésnek éreztem minden pillanatot és mozdulatot, amit itt eltöltöttem és megtettem. A fiók alján, egy halom papírlap és festékes doboz alatt hevert egy fénykép. Lefelé fordítva odavittem az ágyhoz és félve Will-nek nyújtottam. Mindeközben Abu a vállamon ülve figyelte az eseményeket. Will a kezébe vette a fotót, és elmélyülten tanulmányozni kezdte a képen mosolygó lányt.

- Hogy hívták? - kérdezte fel sem nézve.

- Katherine. 

- Gyönyörű név egy gyönyörű lánynak... - lehelte végigsimítva a vékony lapon, ami kissé már megsárgult az időtől, szélei meggyűrődtek, de Katherine még így is lélegzetelállító volt rajta, szóval most az egyszer igazat adtam Will-nek. A képen Kathy egy mélykék báli ruhában állt a hátsó kertünkben, egy akkor még pompázó rózsaboltív alatt. Alkonyodott épp, a lemenő nap fénye arany ragyogásba vonta  gesztenyebarna haját, és egyszerűen sugárzott az örömtől. Pontosan így emlékeztem rá. Mosolyogva.

- Will... - szóltam halkan, mire Will végre felnézett, és talán észrevehette magát és az adott helyzetet, mert megkérdezte:

- Jól vagy? 

Bólintottam, de nem lehetett túl meggyőző, mert Will fölállt, megragadta a karomat és magához húzott. Abu felröppent a vállamról, ahol eddig zavartalanul tanyázott, én pedig Will vállába temettem az arcom. Néhány percig álltunk így egymásba kapaszkodva, vagyis pontosabban én kapaszkodtam belé, de ez abban a pillanatban a legkevésbé sem számított. Biztonságban éreztem magam végre hat év óta először.  De lassan kezdtem feszélyezve érezni magam, ezért eltoltam Willt magamtól, mire ő készségesen elengedett, elhátrált, majd visszaült az ágyra.  A fényképet még mindig szorongatta a kezében, most ismét rápillantott.

- Azt hiszem, láttam egyszer... - kezdett bele bizonytalanul.

- Mi? - kérdeztem hirtelen, mert képtelenségnek tartottam, hogy Will ismerhette a nővéremet. Az ÉN nővéremet. A volt nővéremet.

- Nem mi, csak én. Vagyis, dehogynem. Te is láttad, nem is egyszer, de...

- Will, a lényeget. - szakítottam félbe, mire kaptam egy szúrós pillantást, de azonnal folytatta.

- Egyszer... nem tudom hol, de tudom, hogy láttam. És emlékszem, azonnal megragadt az emlékezetemben, de szintén fogalmam sincs, miért. Ahogyan arról sem, hogy a te nővéred.

- Volt. - tettem hozzá készségesen, mint az elmúlt hat évben állandóan.

- Volt. - ismételte Will is, teljesen elmélyülve a gondolataiban. Egy pillanat múlva felkapta a fejét és rám nézett. - Hiányzik?

Némán bólintottam, de szólni nem szóltam semmit. Will is bólintott, többet nem kérdezett. Letette a képet az ágyra, fölállt, és ismét nézelődni kezdett a szobában, ezúttal sokkal figyelmesebben, mint mikor nem  tudta még, kié. Tekintete végigpásztázta a falakon függő bekeretezett fotókat, popsztárok időtől megsárgult posztereit, fekete-fehér ceruzarajzokat, a gondosan bevetett ágyat, az íróasztalon álló szürke, élettelen képernyőjű számítógépet, a felette függő polcot, amin könyvek valóságos hada sorakozott. Odanyúlt az egyik könyvért, egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Will kérdőn rám emelte pillantását, engedélyt kérve, mire bólintottam. Óvatosan levette a kemény kötésű művet, megforgatta a kezei közt. Most sem szólalt meg, némán visszarakta a könyvet, majd felém fodrult. 

- Mehetünk? - kérdezte halkan, de én válasz nélkül megfordultam, megvártam, hogy Abu visszaszálljon a vállamra, majd elindultam az ajtó felé. Néhány lépés után észrevettem, hogy Will nem követ. 

Felé fordultam és kérdőn néztem rá, de ő megint a helyiséget kezdte vizsgálni. 

- Olyan... furcsa... - szólt halkan.

- Micsoda? 

Will néhány pillanatig hallgatott, majd újra a kijárat felé fordult, elindult, menet közben rám mosolygott, és kilépett mellettem a folyosóra. Csodálkozva mentem utána, behúztam magam mögött az ajtót, a gerenda tetején lévő kulccsal pedig bezártam. 

- Miért zártad be? - kérdezte Will, miközben elindultunk lefelé a lépcsőn, én elöl, ő mögöttem.

- Mert az ilyen dolgokat jobb lezárni, elzárni mélyre. Nem szabad felhánytorgatni a múltat. - mondtam szomorúan, majd valóban magam mögött hagyva a régi, fájdalmas emlékeket, visszatértem a jelenbe, ahol ott volt Abu és Will, és... a szüleim karba tett kézzel állva az előszobában.


You've reached the end of published parts.

⏰ Last updated: Jan 04, 2019 ⏰

Add this story to your Library to get notified about new parts!

Az ismeretlenbeWhere stories live. Discover now