Érzelmek fogságában - Varga Roland | Befejezett |

HETEDIK - Egyszerű vonzalom

2014.szeptember 8.

Mosolyogva dörgölöm meg a szemeimet és a jobb oldalamra fordulok miközben óvatosan kinyitottam a szemeimet, de valami nagyon nem stimmelt a reggelre, az ággyal és a fallal, na és az ablakon se süt be a nap. Amikor oldalra fordulva megpillantok két barnán csillogó szemeket azonnal megértem mi is a helyzet és, mint a villám csapás ülők fel. Mi a fene ütött belém? Még részegség voltam az előző nap hisz mindenre percről pontosan emlékszem, egyszerűen az ötödik játéknál már nem figyeltem pedig sikerült nem egyszer megvernem, amiért nagyon is büszke voltam magamra. És mégis itt vagyok, mellette és ruhában. Na ez jó, azt hiszem.

-Minden rendben, Petra? - hirtelen jött az érintése a vállamon így kicsit összerezzentem, de test melege bejárta az én amúgy is fagyos testem. Mikor újra belenéztem a szemeiben azok már nem csillogtak úgymint azelőtt, inkább aggodalmasan nézett rám.

-Persze, minden oké csak azt hiszem haza kéne mennem. A szüleim - kezdtem bele a magyarázkodásban, ami sose ment jól nekem egyszerűen nem tudom mit mondjak és valamiért legszívesebben visszadőlnék és maradnék.

Petra, megőrjítesz! Tessék már saját magammal se vagyok jóban, remek.

-Ne aggódj mikor elaludtál felhívtam a saját telefonomról apádat és mondtam neki, hogy itt maradsz reggelig. Fura módon nem nagyon zavarta - a végén felvonta a szemöldökét és oldalra döntötte a fejét, míg én átkoztam magam. A szüleimmel se takarózhatok többé, mivel totálisan oda vannak Rolandért. Ez szuper. Mégis az, hogy felhívta az apámat a saját telefonjáról, elég kedves gesztus. Francban, francban, francban!

-Akkor a szüleim letudva - rajzoltam egy pipát a levegőben hamiskás mosollyal.

-Valami bánt - rázta meg a fejét, ami hatására leszegeztem a tekintettem. -Mond el, kérlek - keze az állam alá siklott így emelte újra a magasban és újra beleütköztem a gyönyörű barna szemeiben, amik olyan varázslatosak. Ajkaimban harapva legyőztem a késztetést és megráztam a fejem így a kezét elhúzta az államtól, kár.

-Csak - kezdtem bele dadogva, mire Roland oldalra billentette a fejét és így most egy kölyök kutyára hasonlított, amilyet mindig is akartam. Egy cuki kölyök kutya. -Nekem barátom van, akarom mondani vőlegényem - amint kimondtam már nem voltam egészen biztos a dolgokban mégis Roland tökéletesen megértette és egy percre lehajtotta a fejét aztán mosolyogva felém nézett. Azt hiszem a színészi mosoly neki is megy.

-Nem akartalak felkelteni, de semmi se történt, Petra. Elaludtál és én csak betakartalak - szólalt meg pár perc néma csend után, mire egy mosollyal bólintottam. Mond, miért vagy ilyen rendes srác?

-Köszönöm - mosolyogtam rá, mire felhúzta ismét a szemöldökeit, amin egy hatalmasat nevetem. -Köszönöm, a tegnapi napot és köszönöm, hogy tiszteletben tartasz mindent. Nagyon köszönöm - a végén a nyakában kapaszkodva öleltem magamhoz míg az ő kezei a derekamra siklottak úgy húzott magához közelebb. Akarhatna többet is, talán meg is érdemelné mégis beéri azzal, amit én tudok neki ajánlani. A barátságomat. Miután eltávolodtunk visszadőltem az ágyban és ismét nem értette mit akarok így nevetve megpaskoltam a helyét. -Szüleim tudják mi a helyzet és én meg délnél előbb nem kelek ki az ágyból - vágtam rá mosolyogva, mire felnevetett aztán visszafeküdt mellém pontosan úgy ahogy, akkor feküdt mikor felébredtem. Ugyanolyan csillogást láttam a szemeiben, mint akkor és még a jókedve is visszatért.

Rég volt már ilyen reggelben részem pedig még csak most van egy hete, hogy Bence elment. Jó vele minden más a nyugodt reggelek sose nyugodtak és sose tudtunk úgy playstation-ozni, hogy ne veszünk össze, egyszerűen utál veszteni és én meg nem szeretem, mikor hisztizik. Ezektől függetlenül mégis hozzámegyek, mert szeretem és elfogadom a hisztériáját, mert ez a szerelem, nem?