34.

3K 266 8
                                    

- MinJi! - Szólított meg Jungkook, valahonnan a hátam mögül.

Gyorsan befejeztem a mondatot, amit éppen olvastam abból az új könyvből, amit nemrég választottam az új, még olvasatlan készletemből. Hátra fordultam a kanapén, amennyire a törökülésbe húzott lábaim engedték nekem és felnéztem a férfire, akire a dívány háttámlájára támaszkodva várt a reakciómra.

- Igen? - Mosolyogtam rá halványan, hogy tudja, figyelek rá.

Felvontam a szemöldököm, ahogy egy egyáltalán nem várt  mozdulatot kaptam tőle, ugyanis Jungkook beharapta az alsó ajkát, mintha ideges lenne vagy tartana valamitől. Kétségtelenül visszautasíthatatlan kinézete lett, ahogy hófehér, nyuszi fogai fogva tartották az istentelenül rózsaszín, telt ajkait egy pillanatig. Csupán eddig tartott, de nekem ez idő alatt is a tekintetem bőségesen lekalandozott a szájára a szemeitől, tökéletesen el tudtam veszni a férfias és markáns arcban, ami most kisfiúsan és elveszettül nézett rám, ahogy mondani akart valamit, de nem tudta, hogy hogyan. Mint egy igazi gyerek, aki rosszat csinált és már szólította az anyját, aki minden figyelmével a gyermekére koncentrál, de a kicsi mégsem meri elmondani, hogy miért hívta őt. 

- Baj van, talán? - Próbáltam segíteni neki, amint sikerült visszatérnem az álomvilágomból.

Jungkook lassan megingatta a fejét és kiengedte az ajkát a fogai közül. Az immáron szabad szája egy halvány mosolyra görbült, ami mostanra már totálisan összezavart engem. Nem tudtam, hogy baj van e, amiért nem szólal meg, valamit kitalált, ítélve a mosolyából vagy én csináltam vagy mondtam talán valamit, mert nem szól hozzám? Nyeltem egyet és kicsit megingattam a fejem, ahogy kérdőn néztem rá továbbra is, ugyanis veszélyesen csendben maradt.

- Jungkook, kezdek megijedni - Tájékoztattam a férfit a helyzetről.

Szokatlan volt és kissé rémisztő, ahogy csak ott állt, miután megszólított csak nézett rám, de nem szólalt meg, kaján mosollyal díjazott engem és csak bámult rám azokkal a mogyoróbarna szemeivel, amik gyönyörűen csillogtak rám a nappaliba beszűrődő fényben.

Jungkook végre feltolta magát a kanapé támlájáról és kiegyenesedett. Az egyszerű, fehér pólója is kisimult a felsőtestén, ahogy a lenge anyagot lehúzta a súlya, amint a férfi ismét egyenesen állt. Szoros, fekete farmerbe bújtatott, izmos lábait megindította és lassú, de öles léptekkel kezdte megkerülni a kanapét. Szememmel végig követtem a mozgását és már nem tudtam, mire is gondoljak a viselkedéséből ítélve. A férfi lassan mellém ért és ugyanolyan lassan, amilyen lassan eddig haladtunk a történésekben a megszólítása óta, leereszkedett a puha szivacsra mellém. Combjai az enyémhez értek, olyan közel sikerült lehuppannia mellém. Ránéztem és vártam, hogy ő is ezt tegye, mivel ő neki volt a legnagyobb kérése, hogy nézzek rá, ha hozzám beszél, hogy láthassa a szemeimet és a reakcióimat, akárhányszor beszél hozzám. De most Jungkook feje lehajtva maradt, könyökeit a térdeire támasztva hajolt előre és lefelé hajolt, végig a lábait vagy a szőnyeget bámulva. Összeráncoltam a homlokom és kezdett nagyon rossz előérzetem lenni a tartós csend a férfi viselkedése miatt. Soha nem láttam ilyennek, ilyen szótlannak, ilyen megtörtnek, pedig tudtommal semmit sem csináltam és nem történt semmi rossz dolog.  Megfontolva, lassan felemeltem a bal kezemet, ami a férfi felé volt és kinyújtva lassan a hátára tettem. A szívem kalapált a félelemtől és a rémülettől, hogy vajon mi történhetett vele, amitől ilyenné vált. Már szinte szédülni kezdtem a heves véráramlástól a testemben, úgy izgultam. Vártam én kiabálást, leszólást, ordítozást és magából való kikelést, de a legvadabb álmaimban sem tudtam volna elképzelni azt a hangot, amit hallottam tőle.

- Tegnap nagyon sokáig álltál a hátsó kert ajtajánál - Mondta végül.

Hangja mély volt, de szokatlanul halk, rekedtes, megtört és kissé ijedt. Nem tudtam volna pontosan megmagyarázni, hogyan is hangzott számomra, de abban biztos voltam, hogy megtört volt. Megnyaltam a számat és elvettem a kezem a hátáról. Az ölembe csúsztattam a tenyeremet és összekulcsoltam a két kezemet, ahogy kissé rosszul éreztem magam, nem is tudtam, hogy miért. Hiszen semmi rosszat nem tettem, Jungkook hangja mégis másról árulkodott.

- Én csak néztem a kertet - feleltem, hangom szinte suttogássá változtatva, ahogy zavarban voltam és nem tudtam, mit is kellene mondanom, mert a problémát sem értettem. 

Elég sokszor csináltam ezt és ezt ő is tudta. Nem véletlenül szerettem a hatalmas ablakokat és az üvegajtókat, amiken keresztül szabad kilátást nyertem a világos, szeles külvilágra a növényekkel és az időjárási viszontagságokkal, amik néha megtépázzák, néha felélesztik a virágokat a villa körül. Nem titkoltam, hogy ki akartam menni és ezt Jungkook is nagyon jól tudta, nem értem a problémát.

- MinJi - Sóhajtott egyet és lassan hátrébb dőlt, a háta még nem érte el a támlát, de legalább már velem egy vonalban volt nagyjából. - Ha kérdezek valamit, őszintén válaszolsz nekem?

Nyeltem egyet és sokkal rosszabb érzésem támadt, mint eddig volt, pedig eddig sem éreztem túl fényesen magam az esettel kapcsolatban. Csak bólintottam egyet, mert megszólalni nem bírtam, féltem, hogy talán elhánynám magam az idegességtől, ami a gyomromat remegtette és lifteztette, mintegy szórakozásból.

- Eszedbe jut még, hogy elmenj ebből a házból? - Tette fel a kérdést, továbbra sem nézve rám.

Kikerekedtek a szemeim és reszketegen szívtam be a levegőt. Elmenni?

Esküdj!  /BTS-JK/Wo Geschichten leben. Entdecke jetzt