Angyal

4. Sarah

Nem engedtem meg, hogy felkísérjen a lakásba. Ezt már túl soknak tartottam volna. Muszáj volt távolságot tartanom mágneses közelségétől. Amint becsukódott mögöttem a lakás ajtaja, óhatatlanul is kinéztem a függöny mögül. Még mindig ott állt a limó mellett, a lakás bejáratára meredve. Nemsokára elment, és én is megnyugodtam. Mex azonnal végigszaglászott. Ismeretlen volt számára az idegen illata. A rózsacsokrot egy vázába tettem, és kint hagytam a konyhaasztalon. Magányomban összeszámoltam a havi fizetésemet. Éppen hogy kijöttem a rezsivel és a törlesztő részlettel, amit Emilionak kell adnom. A kaján kívül másra már nem maradt pénzem, de nekem jó volt ez így. Nem tartoztam a Manhattani elit közé, akik sosem vették fel kétszer ugyan azt a ruhát. Az én ruháim közül szinte mind agyonhordott volt, és a napját nem tudom már, mikor vettem bármiből is újat. Bementem a szobámba, összeszedtem a mosatlant, valamint Jennyét is és elindítottam egy mosást. A komódom tetejéről anyukám arca mosolygott rám. A kép még a betegsége előtt készült, 17 éves koromban. Vállig érő barna haja még fényes volt, és bár akkor sem éltünk gazdagon, mindig vidám volt. Nem volt mit tenni, kicsordult néhány csepp. A mennyezet felé fordítottam arcomat, próbálva visszapislogni a könnyeimet. Nem akarná, hogy sírjak. Mikor közeledett a vég megígértette velem, hogy boldog életet fogok élni. Hogy nem szomorkodok, és élni fogok. Teszem is, de ez nem olyan könnyű. Sőt...

- Vajon te milyen jövőt szántál nekem? – kérdeztem végigsimítva a képen.

Azt remélte, hogy ilyenkorra már lesz egy komoly kapcsolatom? Hogy az egyetemen jól teljesítek? Jelesre diplomázom? Ezt már nem tudjuk meg. Mit szólt volna egy olyan férfihoz, mint James? Kedvelte volna? James? Hogy jön ő ide. Nem is ismerem. Beszéltünk vagy 10 mondatot. Nem is kedvel. Én se őt, valljuk be. Csak a testem reagál rá furcsán. Nyilván azért mert már nagyon régen nem voltam férfival. Kár is ezen rágódni. Ennyi volt és kész. Jobb ha kiverem őt a fejemből, a lehető leggyorsabban. Mire elhervadnak a rózsák, az emléke is feledésbe merül majd.

Jenny persze amint meglátta a rózsákat rögvest letámadott. Nem is hittem, hogy másként lesz, de átkoztam magam, amiért a virágokat nem vittem be a saját szobámba. Buta én, de hát ez van.

- A főnököm adta ezeket neked? – ámult tátott szájjal. Igen, elmondtam neki. Nem volt más választásom, na meg aztán amúgy sem nagy dolog. Nem kell ezt titkolni. Ez volt az utolsó alkalom.

- Igen. – sóhajtottam, mert ezt már egyszer kérdezte.

- Hogy talált meg? – járkált fel-le a konyhában. Mint valami FBI-os kihallgatás.

- Nem tudom. – vontam meg a vállam. – Oda jött a kávézóba. Muszáj volt beszélnem vele. – mondtam.

- Mit mondott?

- Megköszönte, hogy hívtam a mentőket. – magyaráztam, még mindig ülve. – Ennyi és nem több.

- Tárgyalásokat hagyott ki. – világosított fel, szúrós szemeit rám meresztve.

- Nos, én ezt nem tudtam, de nem is érdekel. – forgattam a szemeimet. – Elfogadtam, hazahozott és elment.

- Mi? – állt meg hirtelen, majd elcsúszott a magassarkújában, Soha nem értettem, hogy tud bennük járni. Én már attól is imbolyogtam, hogy csak rájuk néztem. – Hazahozott?

- Igen. – mondtam lemondóan. – Mondtam, hogy jövök busszal, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy elhozzon. – magyaráztam. – Kedves volt. – csúszott ki hirtelen. Magam sem hiszem el.

- Figyelj rám! – lépett közelebb, két oldalt vállaimra tette a kezét. – A főnököm nagyon sok minden... - tartott szünetet – szexi, sármos, gazdag, jóképű, de nem kedves. Szerintem ez áll a legtávolabb tőle. – fújtatott. – Nem való hozzád! – ezt szó szerint kijelentette.