Butterfly in moonlight

Első fejezet

 Ha azt kérdeznék, mikor kezdődött, habozás nélkül azt a teliholdas éjszakát mondanám, amikor a Han folyóhoz mentem fotózni. Valamikor hajnalban lehetett talán, mikor megláttam egy igencsak levertnek tűnő férfit az egyik padon. Belső, a szívem mélyéről érkező késztetést éreztem, hogy lefényképezzem. Olyannak tűnt, mint egy megbántott angyal, a művész énem pedig meg volt róla győződve, hogy ezt meg kell örökíteni. Közelebb osontam, olyan halkan, ahogy csak tudtam, éppen csak annyira, hogy a lencsén keresztül élesen ki lehessen venni az arcát.

Igazság szerint az a bizonyos személy olyannyira magára vonta a figyelmem, hogy sehova máshova nem figyeltem, csak rá. Pont ezért történhetett meg az is, hogy valaki kivette a kezemből a gépemet.

- Hé! – kiáltottam fel felháborodottan, miközben hátrafordultam, de arra nem számítottam, hogy a tolvaj vagy egy fejjel magasabb nálam. Ő is ugyanolyan szoborszerű szépség volt, mint a padon ülő, a hím egyedek mintapéldányai, a koreai férfiideál megtestesítői.

- Hé? – kérdezett vissza, direkt elnyújtva a szótagot. – Ugye tudod, hogy ezzel megsérted a jogait, és feljelenthetnek?

- Amíg nem élek vissza a képekkel, és nem osztom meg sehol, addig nem kerülök bajba, zsenikém – vágtam az arcába. Nem egy hasonló ügy volt már az irodában, így tapasztalatom az bőven volt ezt a témát illetően. – A fotók saját használatra készülnek, szóval légy szíves, add vissza a gépemet – kértem tisztelettudóan a fölém magasodó szöszitől.

- Tudod, ez a „zsenikém" megszólítás elég lealacsonyító, pedig egészen tanult embernek tűnsz – jegyezte meg gunyorosan, mire csak flegmán megvontam a vállam.

- Mégis milyen tiszteletet kéne adnom valakinek, aki láthatóan nálam fiatalabb, ráadásul kivette a kezemből a fényképezőm?

Nem válaszolt, csak törölte a képeket, amiket a padon ülő srácról készítettem, majd a kezembe nyomta a masinát. Hátat fordítva nekem indult arrafelé, vélhetőleg azért, hogy csatlakozzon hozzá.

- Bemutatkozni nem illene a noonádnak? – kiáltottam utána, mire az angyalszerű lény megrezzent, és felénk fordult.

- Jihun, mégis mi a fenét keresel itt? Nem azt mondtam, hogy egyedül akarok maradni? - förmedt rá dühösen a szöszire, mire még is megijedtem. Indulatos angyal?

De legalább a tolvaj nevét megtudtam, akire így már ketten voltunk mérgesek.

- Ne kapd fel a vizet, hyung, csak a többiek aggódtak érted, szóval megkértek, hogy jöjjek utánad – mentegetőzött, nekem meg egyre inkább kezdett az az érzésem lenni, hogy nem kéne itt lennem, vagy legalábbis ezt a beszélgetést hallgatnom, főleg úgy, hogy a barna hajú egyre közelebb ért. – Meg egyébként is, megakadályoztam, hogy képek kerüljenek ki a nagyvilágba rólad, szóval akár meg is köszönhetnéd, hogy itt vagyok.

Itt volt az a pillanat, ahol szégyentől pirosló arccal próbáltam meg elslisszolni a közelükből, de Jihun a kapucnimnál fogva visszarántott. Lehajtott fejjel várakoztam az ítéletre, nem akartam felnézni erre a két, közel két méter magas srácra. Én szó szerint eltörpültem mellettük az alig százhatvan centimmel, így még inkább zavarban voltam.

- Nem mintha bármire is fel akartam volna használni azokat a képeket – motyogtam halkan, mire immár az idősebb tekintetét is magamon érezhettem. – Komolyan, az ember nem fotózhat hobbiból? – fakadtam ki hirtelen.

Valamiért mindig is jellemzőek voltak rám a hirtelen hangulatváltások, hogy egyik pillanatról a másikra dühös lettem, vagy, hogy ambivalens érzések lettek úrrá rajtam. Ezen még a pszichológus sem tudott sokat segíteni, pedig édesanyám egyfolytában oda járatott, mikor fiatalabb voltam. Attól tartott, hogy nem tudok majd leérettségizni, majd diplomát szerezni és munkát találni, erre tessék: egy ügyvéd mellett vagyok asszisztens, és levelezőn végzem a jogi egyetemet.