Butterfly in moonlight

Második fejezet

Leggyakoribb mondásom: „A véletlen egybeesések okozta sokk fog kinyírni." Ezt általában akkor hajtogatom, ha olyan emberekkel futok össze, akivel soha többé nem akartam, vagy amikor szembetalálkozom a kedvenc fotós helyemen, a Han folyó partján a bátyámmal.

Bár, mint kiderült, ez a találkozás nem volt sem véletlen, sem egybeesés, ugyanis szánt szándékkal üldögélt az angyalka helyén, a padon, totálisan egyedül. Rám várt, hogy végre megbeszélhessük, hogyan kerüljük el az irodában történthez hasonló kínos incidenseket. Mindent felvetett: sminkeljek erősebben – hozzátenném, hogy egyébként nem szokásom mindenféle, ki tudja milyen eredetű kencékkel fertőzni a bőröm -, hordjak a méretemnél két számmal nagyobb ruhákat, mondjak fel... Az utóbbi volt az a pont, ahol végül kiakadtam.

- Ez eddig szép és jó, de te mégis mit tennél meg annak érdekében, hogy a legjobb barátaid ne hasonlítgassanak minket egymáshoz, azon kívül, hogy ötleteket gyártasz, mivel keseríthetnéd meg még jobban az életem? – fakadtam ki megtorpanva az egyik lámpa alatt a járdán, útban vissza a lakásomra. Hitetlenkedve pillantott le rám, mint aki képtelen felfogni azt, amit mondtam. Dühös tekintetem láttára azonban megerősítést nyert számára, hogy teljesen komolyan beszélek.

- Pont ez az, Inhee. A legjobb barátjuk vagyok, a lakótársuk, akin biztosan észreveszik, ha valami megváltozik. – Úgy válaszolt, mintha egy általános iskolás, akaratos kisgyereket akarna meggyőzni, hogy neki van igaza.

- Bármiben lefogadom, hogy meg lehetne oldani. Csak kifogásokat keresel, hogy miért nekem kéne csinálnom – jelentettem ki, teljesen meg voltam győződve róla, hogy nekem akar keresztbe tenni.

- Tudod mit? Hagyjuk. Nem akarok összeveszni veled, szóval inkább csak megyek. Gondolom, majd még összefutunk valahol, de bár ne így lenne – morogta még, majd otthagyott.

- Anyáról nem is érdeklődsz? Hiányzol ám neki! – kiáltottam utána, mikor már pár méterre eltávolodott tőlem. Megállt, hátrafordult, és megvető arccal válaszolt.

- Nekem nincs anyám.

Ez azért nagyon szíven ütött, de még folytatta, amivel a már alapból bennem lévő tőrt még jobban megforgatta.

- Nincs anyám, sem testvérem. Csak ketten vagyunk apával. Tudod, az apával, aki sose hagyott cserben.

Fogalmam sincs, hogyan lehetne körülírni azt az érzést, ami akkor átjárt. Szédülni kezdtem, valószínűleg teljesen le is sápadtam, a hányinger kerülgetett, és fájt. A késes hasonlat nem írja körül teljesen, sőt, ahhoz a pillanathoz képest ez a kifejezés szó szerint véve sem okozna akkora kárt bennem, mint a szavai tették.

- Ha nincs testvéred, akkor miért is beszélgetünk? Egyáltalán miért kérsz tőlem bármit is, ha nem létezem, idióta?! – A hangot, ami kijött a torkomon, valahová a visítás és az üvöltés közé helyezném. Akaratlanul is eleredtek a könnyeim, de ő ezt már nem láthatta. Ott hagyott a folyó mellett, egyedül, sértetten és dühösen. Összetörve.

Reggel, miután átvettem az asztalokat és becipeltettem a két colossal a helyükre, megöntöztem a növényeket és kávét főztem a főnöknek, végre leülhettem egy kicsit. Az adminisztrációt átpasszoltam a fiúknak, persze csak az után, hogy megmutattam nekik, mit hogyan kell, így nekem már csak a hívásokat kellett fogadnom.

Lett egy kis időm gondolkodni, hogy mégis mihez kezdjek a bátyámmal. Vagy apámmal, mert ezek szerint elhitette Inseonggal, hogy nem érdekel minket, pedig anya, miután az ex-férje lelépett a fiával, napokat sírt át. A havi egy találkozó mit sem ért számára, hiszen nem láthatta felnőni a gyermekét. Emiatt, hiába voltam én mellette, mindig magányos volt.