Butterfly in moonlight

Hatodik fejezet

Először csak halk beszélgetésnek tűnő tompa hangok szűrődtek át a körülöttem lévő sötétségen. A gondolataim lassan áramlottak, kuszák voltak, mintha belém lőttek volna egy lovaknak szánt adag nyugtatót. A külvilágból érkező zajok egyre erősebbé váltak, már ki tudtam venni a két férfi vitájának a lényegét, bár nem ismertem meg őket elsőre,

- Mindenképpen látni akarta őt, és...

- Nem érdekel! - kiáltott fel a bariton alapján az idősebb. - Tudnod kellett volna, hogy erre még nem áll készen. Elvégre a húgod, az isten szerelmére! - fakadt ki. Végre minden eszembe jutott: a hirtelen telefonhívás, amit Inseong kapott az autóban, majd a kiakadásom, amint megláttam anyut kómában. De hát azt mondták, nem súlyos, nem? Akkor mi miatt aggódnak ők ennyire?

A szemeim továbbra is le voltak ragadva, iszonyatosan nehezemre esett kinyitni őket, de a kórház tipikus neonlámpájának fénye már átszűrődött a pilláimon. Megerőltettem magam, felnéztem a hófehér plafonra, majd ülő helyzetbe tornáztam a testem. Láthatóan nem figyeltek fel a mozgolódásomra, ugyanis felém sem néztek, csak folytatták tovább a veszekedést.

- Igen, a húgom, akinek van szabad akarata, ergo, oda megy, ahova akar. Én legfeljebb annyit tehetek, hogy ott vagyok mellette - mondott ellent tárgyilagosan apának Inseong. - Tudom, hogy még csak most kaptad vissza, én is. De nem óvhatjuk még a széltől is, bármennyire szeretnénk.

Köhintettem egyet, hogy felhívjam magamra a figyelmüket, és annyira egyszerre kapták felém a fejüket, annyira ugyanazzal a mozdulattal, hogy le se tagadhatták volna, hogy apa és fia. Elnevettem magam a hasonlóságon. Csak kerek szemekkel bámultak rám, valószínűleg azt hitték, az alvás alatt meg is őrültem.

- Ezt látnotok kellett volna - kacagtam tovább, mire ismét ugyanúgy mozdultak: felvonták a szemöldöküket és kérdően néztek össze.

Úgy éreztem, a stressz és a zsibbadás a jókedvvel, ami hirtelen eltöltött, szivárgott ki belőlem. Bármiféle nehézség nélkül fordultam ki az ágy szélére és álltam fel onnét, tekintetemmel a cipőmet keresve.

- Mégis mit csinálsz? Pihenned kell! - ugrott elém szinte azonnal apa, hogy visszanyomjon az ágyba, de én csak elhessegettem a kezeit.

- Jól vagyok, csak egy kis altatót kaptam. Megnézem anyát, hogy van, aztán visszamegyek dolgozni - jelentettem ki, és láthatott valamit az arcomon, ugyanis nem ellenkezett. Hagyta, hogy összeszedjem a ruháimat, felöltözzek és távozzak, bár a szemeiből ki lehetett venni, hogy nem örül neki, nem próbált megállítani.

Anyuhoz érve, fogalmam sem volt, mit kéne most kezdenem magammal, a helyzettel. Üljek le mellé? Beszéljek hozzá? Mondjam el neki, mennyire sajnálom, amiért úgy viselkedtem vele?

Végül úgy döntöttem, egyiket sem teszem meg. Csak álltam ott pár másodpercig, miközben éreztem magamon Inseong vizslató tekintetét. Még egyszer rápillantottam az ágyban mozdulatlanul fekvő nőre, aki így, a kedves mosolya nélkül annyira idegennek tűnt, majd a bátyám mellett elsétálva léptem ki a kórház épületéből.

Nem szólt hozzám, én sem őhozzá. Lett volna mit mondanunk, mégsem éreztük kínosnak a csendet. Akkor is néma maradtam, amikor az iroda előtt kiszálltam az autóból, kezemben az összes cuccommal, félve, nehogy otthagyjak valamit az ülésen. A búcsúnk is csak egy apró mosoly volt, többre nem futotta.

Bűntudatom volt az anyával való veszekedésünk miatt, bár tudtam, hogy nem fog meghalni. A balesete után döbbentem rá, hogy akármelyik pillanatban elveszíthetek bárkit, erre sosem lehet felkészülni. A rémképek még mindig a lelki szemeim előtt lebegtek, amik akkor ötlöttek fel, amikor Inseong elmondta, hogy anyu balesetet szenvedett. A tény, hogy meghalhat, és úgy megy el, hogy még bocsánatot sem kérhettem tőle, iszonyatosan megrémített.