Hófehér sebhelyek

•3.fejezet: Üres porcelán•

Itt is van a kövi fejezet, ami kicsit rövidebb, mint eddig, mert alig üti a kétezer szót... de nem baj az. XD
Ja, és mivel ebben a részben (és kis spoiler: az elkövetkező néhányban is ;)) elég sokat fog szerepelni "a fekete ruhás srác", ezért gondoltam, berakhatnék egy képet róla a kövi fejezetben, ha van rá igény... tehát íme a kérdésem:
Szeretnétek látni "a fekete ruhás srácot"?
Remélem a rövidségétől függetlenül még élvezhető, jó olvasást hozzá! (A kövi fejezet már normális hosszúságú lesz.)

Ikku's POV

Pont egy hete annak, hogy a verős brigád, és a fekete ruhás srác átjöttek a mi osztályunkba, és azóta nekem az élet egyenlő a pokollal. Nem telt el úgy nap, hogy ne vertek volna meg. Tegnap előtt kétszer is... Eleve hazamenni alig tudtam, és mivel összevéreztem a ruhámat, még a hab volt a tortán, hogy a nagybátyám is megvert.

Még most is fáj ha megmozdulok... és tegnap este meg nem kaptam vacsorát... de még az is rátett erre egy lapáttal, hogy ma reggel megbotlottam, és leestem otthon a lépcsőn... Ha nem vernek meg, akkor én csinálok magamnak fájdalmat... ha akaratlanul is... Milyen szép élet, ugye?

Az egyetlen időszak, amit nagyjából nyugodtan tölthetek, anélkül, hogy attól kellene tartsak, hogy megvernek, amikor óra van... de van amikor még akkor is megdobnak... habár, az annyira nem vészes, mintha megvernének, nem?

Most is például itt ülök matekon, és még csak felém sem néz senki. Az osztály legnagyobb része értetlen tekintettel mered a semmibe, és próbál rájönni a másodfokú egyenletek lényegére. A többi része pedig már feladta, hogy rájöjjön, vagy eleve nem is próbálkozott vele, így beszélget, és vagyok én, aki csak írja, majd oldja a feladatot, amit a tanár felír mivel én vagyok az egyetlen, aki érti.

Legalább most van egy kis nyugtom, mivel a verőbrigád csak elmélyülten beszélget. Ők nem is próbálják megérteni, mi is van odaírva... csak rengeteg izom van rajtuk, de az agyuk azt a minimális szintet üti csak, hogy év végén, meg félévkor ne bukjanak semmiből.

De nekem épp elég az is, hogy izom van rajtuk... mert ennyi kell ahhoz, hogy meg tudjanak verni... pedig semmi rosszat nem teszek ellenük. Nem is tettem soha, de nem is tudnék... elvégre, egy ilyen senki, mint én, akinek a létezéséről még csak tudomást sem vesznek, nem lenne képes bármivel is ártani nekik.

Végülis, nekem ez a sorsom. Emiatt jöttem világra, csak emiatt élek. Azért, hogy megverjenek, és egy senkiként haljak meg majd egyszer, úgy, hogy soha senki nem ismert, és még csak senki nem is szeretett. Felesleges azzal hitegetnem magam, hogy egyszer, egyszer majd szeretni fognak, elfogadnak, és szeretetteljesen fognak velem beszélni, mert nem fognak. Hogy miért, arra még mindig keresem a választ, de nem találom... pedig annyira szeretném tudni, hogy miért nem kaphatok akár csak egy nagyon apró morzsányi törődést, vagy szeretetet. Vajon tényleg csak annyi az oka ennek, hogy albínó vagyok? Vagy valami más lenne a baj velem? Azzal lenne a probléma, hogy ilyen félénk a személyiségem? Habár... annyi minden után, amin keresztül mentem eddig, érthető, miért vagyok ilyen félénk, és bátortalan.

Ott van például a fekete ruhás srác... rajta látszik, hogy bátor, és nyitott, és nem bántja senki... vannak barátai, és nem kap egyetlen undorral teli tekintetet sem. Most is épp a környezetével beszélget... az előbb kocogtatta meg az előtte ülő haverja vállát, és mondott neki valamit. Nem volt túl hosszú beszélgetés, mert a barátja csak egy értetlen tekintet kíséretében megrázta a fejét, és már vissza is fordult.

Most pedig hátrafordult. Biztos az órát akarja megnézni, hogy mikor lesz vége a mateknak. Velem ellentétben biztos azt kívánja, hogy legyen már vége. Én inkább azt, hogy soha ne érjen véget.