Rengetegen azt hiszik, hogy albínónak lenni egy 'áldás', egy gyönyörű adottság...
Óriási tévedés! Albínónak lenni szörnyű.
Nincsenek barátaim. Hogy miért? Mert albínó vagyok.
Kiközösítenek. Hogy miért? Mert albínó vagyok.
Megvernek. Hogy miért? Mer...
Fent a Maslow-piramis látható, ami benne lesz a fejezetben a közepe után nem sokkal. És ahwww hamarabb tudtam hozni a részt mint vártam *-* (megérte egy hétig alig aludni miatta 😂😂) Ja, és itt a beígért kép "a fekete ruhás srácról".
Hoppla! Dieses Bild entspricht nicht unseren inhaltlichen Richtlinien. Um mit dem Veröffentlichen fortfahren zu können, entferne es bitte oder lade ein anderes Bild hoch.
Naon crásos a srác, ugye? *w*
Ikku's POV
Reggel ugyanúgy a padlón ébredtem véresen, és korgó gyomorral.
Lassan megpróbálok felállni, de elviselhetetlen fájdalom nyilall minden apró testrészembe. Mit is vártam, mikor tegnap a nagybátyám ájulásig vert? Szinte azonnal összebicsaklik a lábam, amint megpróbálok ráállni. Olyan vagyok mint egy albínó rongybaba. Ha kötnének rám néhány zsinórt, zökkenőmentesen lehetne velem játszadozni... akkor legalább valakinek örömöt tudnék okozni.
A sokadik próbálkozásra sikerül annyi erőt összegyűjtenem, hogy a fal segítségével ugyan, de fel tudjak állni. Lassan, és fájdalmasan elindulok a fal mellett a lépcső felé.
Nagyon nehezen sikerül elküzdenem magamat a szobámig, majd mikor odaértem, az eddigi legfájdalmasabb mozdulattal ledőltem az ágyamba, és majdnem elaludtam... de most nem tehetem... nem hagyhatok ki napot... ha akár egyetlen napon nem mennék be, a nagybátyám nem tudom mit tenne velem... szerintem addig verne, ameddig még épp bírok lélegezni.
Hatalmas szenvedés árán sikerült felülnöm az ágyamban, majd nehézkesen nekiálltam öltözködni... ez volt az egész legfájdalmasabb része... mikor vettem át a pulóveremet, az eddiginél ezerszer rosszabb fájdalom nyilallt a karomba meg a vállamba. Alig bírok mozogni...
Kb. öt perc alatt sikerül átcserélnem a pulóveremet... szerencsére a nadrágom nem lett koszos, úgyhogy azt most nem kell átvennem...
Amilyen gyorsan csak tudom, bepakolom a ma kellő könyveimet, hogy még maradjon elég időm bevánszorogni... mert szerintem az ahogyan menni fogok egyenlő lesz a vánszorgással... még lélegezni is fájdalmas most, nem hogy sétálni.
Olyan negyed óra alatt sikerült eljutnom az ajtóig, hogy indulhassak.
Majdnem kétszer annyi idő alatt értem el az iskolába, mint szoktam, de nagyjából erre számítottam.
Mikor sikerült elérnem a teremig, igazi megkönnyebbülés volt, hogy leülhettem végre a helyemre. Semmivel sem törődve, fáradtan hajtottam le a fejem a padra. Nagyon fáj mindenem... alig bírok mozogni.
– Beülhetek melléd? – hangzik egyszer csak mellettem egy ismerős, kellemes, lágy, de ugyanakkor férfias hang, ami nem másé, mint a fekete ruhás srácé.
Olyan szép hangszíne van. Egész álló nap el tudnám hallgatni, ahogy beszél hozzám.
Lassan felemelem a fejemet egy fájdalmas mozdulattal a karjaim közül, hogy megnézzem kinek szólt a kérdés. Szinte lehetetlen, hogy nekem mondta, de abból, ahogyan mosolyogva néz rám, valószínű... mikor is volt utoljára, hogy valaki komolyan megkérdezte, hogy leülhet-e mellém?
