Hófehér sebhelyek

•7.fejezet: Áttetsző is lehet a vér•

Na, megjöttem a következő résszel, mert nem akartam tovább kínozni titeket, habár ezzel megszegtem a magamnak tett ígéretem hogy csak akkor publikálok ha már a kövi rész is készen van... na nem baj :")

Jó olvasást! ^-^

Ikku's POV

Reggel furcsamód az ágyamban keltem. Gondolom a nagybátyám nem akarta látni, hogy milyen ronda látványt nyújtok, és nem akarta, hogy az egész folyosót összevérezzem.

A nadrágom, a paplanom, meg a takaróm tiszta vér lett. Szuper. Szenvedhetek velük egy évig, mire kiszedem belőlük az alvadt vért.

Mikor megpróbáltam felkelni, természetesen szétnyílt pár seb, és szörnyen fáj a hátam. Majd beleőrülök még mindig a fájdalomba... és mindezt miért? Mert egy pillanatig boldog voltam... mert egy percre úgy érezhettem, hogy senki sem bánthat. Nekem még ezért is meg kell szenvednem.

Nagy nehezen felküzdöttem magamra egy pulóvert, majd átpakoltam a táskámba a mai cuccomat. Elvileg ma nem felelünk semmiből... legalábbis nagyon remélem. Mert ha mégis akkor... akkor nagyon nagy bajban vagyok. Felveszem a hátamra a táskámat, amitől hirtelen felsikoltanék, de elfojtom, így csak valami nyüszítésfélére telik... Szörnyen fáj, de ki kell bírnom legalább ameddig elérek az iskoláig...

Lassan elindulok. Szerencsére a lábam nem fáj, úgyhogy csak a hátam húz vissza kicsit.

Nem sokkal telik csak több időbe a szokásosnál, hogy elérjek az iskolába. Bemegyek a terembe, és szinte természetellenesen kihúzom magam, nehogy szétszakadjanak a sebeim, mert az ha nem is áztatja át a pulóverem, átüt a fehéren.

Beülök a szokásos helyemre, majd igyekszem a lehető legjobban feltűnés nélkül behúzni a nyakamat, nehogy valakinek feltűnjenek a kéznyomok... vagyis, nem valakinek, hanem Gounak... Miért is aggódok amiatt, hogy Gou meglátja a fojtogatásom nyomait? Úgysem érdeklem őt... Igen, megmentett kétszer, és akkor? Mégis mit várok? Hogy majd mindjárt nem fog utálni, mint bárki más? Vagy hogy szóba fog velem állni? Lehet, hogy azt remélem, hogy a barátom lesz, vagy a... Na jó, Ikku most állj le!

Hogy lehetne már a szerelmem, ha még csak annyira néz rám normálisan, mint az emberekre az utcán? Végülis, nem is érdemlem meg a szerelmet. Nekem nem szabad szerelmesnek lennem, mert úgysem teljesülhet be... elvégre, nem érdemlem meg. Én csak egy utolsó nyomorék albínó vagyok. Egy... torzszülött. Aki nélkül szebb lenne a világ... aki csak belerondít a másságával a világ tökéletes rendjébe. Most már rájöttem, hogy a másság külső, és belső értelmében is.

Meg amúgyis... miért kellenék neki pont én? Egy ilyen ronda, csontsovány albínó. Neki mindig gyönyörű, modellnek való barátnői voltak, és valószínűleg lesznek is. Akkor mégis mi oka lenne rá, hogy egy ekkora terhet a nyakába vegyen?

Semmi.

Elvégre, én csak egy teher vagyok. Egy nyűg. Egy kolonc az ember nyakán.
De ha mégis szeretne... akkor sem lenne mellettem sokáig, mivel akkor ő is kapná a bántásokat miattam, és kinek kell egy nyűg, aki mindig csak hátráltatja, mikor bármilyen, gyönyörűbbnél gyönyörűbb lányt megkaphat, akik után csak dicséretet kapna. Meg hát... ők ki tudják elégíteni minden vágyát... én meg még csak ölelkezni sem tudok.

Épphogy erre gondoltam, már be is lép az említett személy, aki tekintetét azonnal rám szegezi, majd egy megnyugtató mosolyt ereszt felém, amitől halványan elpirulok. Ha ugyan a szerelmünk örökké csak plátói marad, attól még legalább nézhetem az arcát hátulról... ez kissé megnyugtat.

Azonban nem egészen úgy történnek a dolgok, mint ahogy vártam.

Gou köszön a barátjának, majd miután összemosolyognak valamin, és váltanak pár szót valamiről, a haverja rám pillant egy pillanatra, majd Gou belül mellém. Erre nem számítottam... Emiatt csak még jobban összehúzom magam, hogy eltakarhassam a kéznyomot a nyakamon.