Hófehér sebhelyek

•9.fejezet: Zápor könnyekből•

Ikku's POV

Reggel már nagyon korán felébredek a bordám miatt, ami a tegnapi nap óta eléggé dedagadt és elszíneződött. Alig tudok lélegezni tőle, mert minden alkalommal, amikor emelkedik vagy süllyed a mellkasom, az is megfájdul. Ígyis alig tudtam aludni tőle. Éjszaka nem is tudom hányszor ébredtem fel a fájdalomra amikor átfordultam volna valamelyik oldalamra.

Nagyon nehezen jutok el az iskoláig, de bemennem még nehezebb... A tudat, hogy ott lesz Gou nagyon rossz. Most nem szeretnék találkozni vele... De mégis szükségem van rá...

Miért van az, hogy a tudattól, hogy mást szeret csak még erősebb lett bennem ez az érzés?

Most már a szerelem mellé vegyült még valami a Gou iránti érzéseim közé... Talán féltékenység?

Az is... De mellé még megnyugvás is társul, mivel... így legalább nem fog annyi időt rám fordítani... Ami miatt nem fogják az emberek megvetni. Nem fognak rá is csúnyán nézni, csak azért, mert én ott vagyok vele.

Keserédesen elmosolyodok magamban. Zokogni tudnék most... De ehelyett csak könnyes szemmel állok az iskola kapujában, és egyszer csak meghallom a jelző csengőt, mire berohanok egészen a teremig ahol... már ő ott ül az én helyem mellett és mosolyogva beszélget a már megszokott haverjával.

Lehajtom a fejem, hogy ne láthassa a könnyes szemeimet, majd beülök mellé.

– Szia! – hallom meg a vidám hangját, amitől most hirtelen csak még jobban sírhatnék... – Azt hittem már hirtelen hogy ma nem jössz... Már pont kezdtem volna aggódni...

Ezektől a szavaktól már tényleg érzem, ahogy legördül egy kósza könnycsepp az arcomon... Amit kicsivel később követ még egy és még egy...

Szinte hallom, ahogy sötét, zord világom darabokra hullik, és apró... nagyon apró szilánkokként hullik a földre.

A padra hajtom a fejem, és talán jobban zokogok mint eddig valaha. Érzem ahogy rázza a vállam meg a hátam és szinte mindenem ez a szörnyű bánat... Olyan gyorsan kapkodom a levegőt, hogy szinte érzem, ahogy a repedt bordám egyre jobban fáj.

– Ikku... Mi a baj? – kérdezi aggódva, és megérzem a kezét a hátamon. Azt a meleg, puha, védelmező kezet... Ami soha nem lehet az enyém.

Csak megrázom a fejem a kérdésére, és megpróbálok arrébb húzódni a keze alól. Most nem akarom érezni...

Egyáltalán... képes vagyok még érezni bármit is, bánaton és szenvedésen kívül...?

Nem hinném. Én már soha többé nem leszek képes mást érezni... Nekem ez a sors jutott. Egy olyan jövő, amiben csak fájdalmat érezhetek.

– Ikku... – Simít végig a hátamon Gou. – Ikku... Nézz rám... Ki bántott? – kérdezi lágyan, és a hajamon is végigsimít. Milyen jó lenne most a karjai közt lenni...

Nem... Nem lehet. Nem szabad ilyenekre gondolnom... Ő már mást szeret. Valószínűleg egy szép lányt, aki nem egy elcseszett, depressziós, sírós albínó.

Vajon hogy néz ki az a lány?

Teljesen biztos, hogy olyan hosszú haja van, mint a tegnapinak. Bizonyára elég formás, és tapasztalt lehet a hálószobában...

Olyan, amilyen én soha nem leszek.

Mindkét kezemmel beletúrok a hajamba, de elfelejtem, hogy Gou keze még ott van... így összeütköznek a kezeink, erre ő csak ráhelyezi a kezét az enyémre... és gyengéden megfogja...

– Bármi is történt, most már nincsen semmi baj. – mondja mosolyogva. Olyan megnyugtató az a mosoly... de most mégis csak jobban felzokogok tőle. De... Pont hogy most van még nagyobb baj.