Virágot a sírodra! (Jungkook fanfiction) BEFEJEZETT

Prológus - A szörnyű igazság

Andy Watson. Az iskola legszámkívetettebb és leggyűlöltebb diákja. Mindenki szánalmasnak találja és irigykedik rá, amiért egy olyan kincset kapott, amit senki más. Kissé különc, folyton a könyveiben bújkáló, félénk lány, akinek mégcsak nyikkanását, vagy lélegzetvételét sem lehet hallani egész nap. Minden tantárgyból brillírozik, így nem csoda, hogy sokan nyominak, lúzernek vagy strébernek gúnyolják. Hosszú, fekete hajú, kékeszöld szemű, szeplős nőszemély, akinek testalkata egyáltalán nem vethető össze a koreai lányok többségéével, ugyanis  alacsony és nem rendelkezik sem nagy mellekkel, sem nagy fenékkel. Jogos a kérdés, hogy miért mondom el ezeket a látszólag hasznavehetetlen információkat. Erre nagyon egyszerű a válasz. Én vagyok Andy Watson.
A fenti információk nem arra szolgálnak, hogy sajnálatot ébresszek másokban, hanem arra, hogy jobban megismerjenek. Na és hogy mi az a kincs, amit én kaptam? Jeon Jungkook, a szomszédom és egyben legjobb barátom. Ő az egyetlen, aki kiállt mellettem és amióta az eszemet tudom elválaszthatatlanok vagyunk. De nem csak ezért értékes ő. Mindamellett, hogy tehetséges, még piszok jól is néz ki. Emiatt néz rám mindenki ferde szemmel. Hogy hogy állhat egyáltalán szóba egy olyan srác egy ilyen lánnyal.
Dühösen rugódtam az aszfaltot a hazafele vezető úton. Otthon. Egy olyan hely, ahol végre nem azt kell hallgatnom, hogy mennyire nem érek semmit. Ahol szeretettel telve várnak rám a szüleim és a könyveim. Most biztos azt gondoljátok, hogy mennyire felnagyítom a dolgokat és hogy el kellene engednem a fülem mellett. Eddig ezt tettem, hiszen gyakran olyan szavakkal dobálóztak, amikről azt sem tudták, hogy mit is jelentenek. De a mai nap más volt. Ma egy olyan szóhalmazt vágtak a fejemhez, ami a lelkem mélyéig hatolt. "Jobb lenne, ha nem is élnél". Folyamatosan ezek a szavak jártak a fejemben, ahogy közeledtem a házunkhoz. Beszélni akarok Jungkookkal. Érezni akarom a közelségét és azt, hogy ő velem van bármi is történjék. Eddig mindig így is volt. Csakhogy lebetegedett és otthon kellett maradnia. Még reggel megkérztem anyát, hogy készítsen egy kis házi húsleveset, amit átviszek neki, hogy megmutassam, nem csak ő törődik velem, hanem én is vele.
Már csak néhány méterre voltam legjobb barátom házának udvarától, amikor egy hangos dörrenés miatt összerezzentem. A rengeteg kriminális műsor miatt ezer közül is felismerném ezt a hangot. Ez bizony egy elsült fegyver volt. Földbe gyökereztek a lábaim a gondolatra, hogy valakinél fegyver van a közelemben. A legfurcsábbat azonban csak ekkor vettem észre. Jungkook háza előtt egy fekete, Toyota márkájú kisbusz állt. Ebben a legtöbben nem látnának semmi szokatlant, csakhogy én pontosan tudom, hogy Kookhoz nem szokott senki sem járni. Pláne nem kisbusszal.
Elkezdtem szugerálni a kék ház ajtaját, hátha történik valami. Néhány másodperccel később ki is vágódott az és egy csapat férfi rohant ki azon. Mindannyian tökéletesen ugyanolyan fekete ruhákban voltak és egyforma fekete maszkkal takarták el az arcukat. Észre sem vettek annyira rohantak mind a hatan a kisbusz fele. Csakhogy ekkor szemet szúrt az utolsó férfi kezében ezüstösen csillanó tárgy. Egy MP 20-as pisztoly. Csak reménykedni mertem benne, hogy nem annak a hangját hallottam korábban. Miután mind beszálltak a legmagasabbik beletaposott a gázba és hatalmas sebességgel hajtottak el mellettem. Csak ekkor eszméltem fel igazán és azonnal rohanni kezdtem a nyitva hagyott bejárati ajtó fele.
Kivételesen mit sem törődtem azzal, hogy cipőben megyek be a szépen tisztán tartott házba. Az előszobában néhány sáros lábnyomon kívül nem érzékeltem semmi gyanúsat, így tovább mentem a konyha fele. Mivel Jungkook szülei üzleti úton vannak, így nem is csodáltam, hogy a konyhapult és a mosogatógép úgy néztek ki mintha egy hurrikán söpört volna rajtuk végig. Erőt véve magamon indultam tovább a nappali fele, ahol már egy nem mindennapi látvány fogadott. A kanapé felborítva hevert a helyiség közepén, az üvegből készült dohányzóasztal millió apró darabra volt széttörve, míg a hatalmas plazma tv képernyőjén tisztán látható volt egy golyó okozta lyuk. Már ekkor nem igazán tűnt egy leányalomnak az egész helyzet, viszont ez még csak a jéghegy csúcs volt.
Hirtelen jött bátorságom elillanni látszott, ahogy egy a konyhában megragadott kés társaságában lassan indultam fek a lépcsőn. A gyomrom kavargott és a térdeim is remegtek, de lenyomtam a Jungkook szobájába vezető ajtó kilincsét. De ami odabent fogadott, arra nem voltam felkészülve. Az ágyon szépen elrendezett, hófehér lepedőt, takarót és párnákat teljesen átitatta a vér, a temérdek, felbecsülhetetlen értékű családi tárgyat mindenfelé szétszórták, az egyik közös képünkre pedig két betű volt a skarlátvörös folyadékkal felmázolva. KT.
Csakhogy itt annál sokkal többről volt szó, mint egy szobában történt randalírozásról. Ugyanis ott feküdt a földön Jungkook. Reménykedtem benne, hogy az a rengeteg vér, ami körülötte van nem hozzá tartozik. Lassan léptem oda a hason fekvő test mellé és remegő kezekkel fordítottam a határa. De bár ne tettem volna. Az addig is émelyítő vérszag csak még erőteljesebb lett. A gyomrom borsó méretűre zsugorodott, ahogy megpillantottam a legjobb barátom homlokán a golyó okozta lyukat. Fénytelen szemei felakadva néztek pontosan az enyémekbe. Olyan hirtelen húzódtam hátra, mintha megégetett volna a jéghideg, élettelen test. Kezeimet füleimre tapasztva erősen összeszorítottam szemeimet, hogy elűzzem a bennem lévő fájdalmat és keserűséget. Felhúzott térdeim segítségével himbálóztam előre hátra és folyamatosan azt mondogattam, hogy nem halt meg.
Akaratlanul is eszembe jutottak a szebbnél szebb közös emlékek. Amikor egyik télen majdnem felgyújtottuk a konyhájukat főzés közben. Vagy amikor együtt feküdtünk az udvarukon a csillagokat nézve. Néma zokogásba kezdtem, ahogy eszembe jutott, hogy mit mondott nekem akkor. Felé fordulva kérdeztem meg, hogy mit kívánt, ő pedig gondolkodás nélkül azt válaszolta, hogy teljesült a kívánsága, mert vele vagyok.
Ennek így nem lehet vége.