Virágot a sírodra! (Jungkook fanfiction) BEFEJEZETT

9.rész - Nem érdekel!

Ingerülten gyűrögettem a tegnap talált kis papírfecnit, miközben az iskola fele igyekeztem. Ami eddig még értelmes és logikus volt mostmár abban is elbizonytalanodtam. Nem láttam az összefüggéseket a jelen és a múlt eseményei között. Az a kacskaringós kézírás talán lehetett volna valami nyom, de egyáltalán nem volt ismerős számomra. Egy pillanatra még azon is elgondolkodtam, hogy valamiféle csoda folytán még életben van Jungkook, de rögtön el is vetettem ezt az ötletet. Túl sok dolog tette mindezt lehetetlenné. Ha csak arra gondolok, hogy valahol odakint lehet a nagyvilágban, szemeim előtt kezdenek táncolni a képek a véres hulláról és a homlokán lévő sebről. Mai napig emlékszek az édesanyja keserves sírására, ahogy már már szinte fulldokolva fogta meg még utoljára a fia falfehér és jéghideg kezét azt suttogva, hogy reménykedett benne, hogy valójában nem is ő az, aki meghalt. Csakhogy ez nem egy tündérmese, ahol néhány kimondott szó miatt minden megoldódik. Ez a való élet, ami kegyetlen és nem törődik azzal, hogy ki mit szeretne, vagy kinek mi jó. Amikor a boncorvos fájdalmas arckifejezéssel mondta azt, hogy semmi kétség affelől, hogy a talált test Jungkooké, és a hogy a homlokába fúródott golyó végzett vele, akkor egy világ omlott össze bennem.
A suli főbejáratán belépve jónéhány osztálytársam elhaladt mellettem és engem vizslattak gyanakvó szemeikkel. Arra számítottam, hogy ezúttal is bántani és megalázni fognak, de nem így történt. Zavartalanul mentem végig a folyósón, de lefagytam ahogy egy újabb kis cetlit pillantottam meg ezúttal a szekrényem ajtajánál. Mi történt az emberekkel? Mi ez a sok firka? Mindenki elfelejtett SMS-t írni? Nem igazán volt kedvem még egy sokkhoz, így elvettem azt és zsebrevágtam, majd az osztályterem fele indultam.
Csodával határos módon senki sem zaklatott az első órán. Arra számítottam, hogy a tegnapi kirohanásom és lógásom miatt újra fogják kezdeni a terrorizálást, de ehelyett békén hagytak. Egész órán magamon éreztem a szinte metsző tekinteteket és hallottam a folyamatos sutyorgást. Szinte megváltásként hatott rám a csengő levegőbe hasító hangja és az, hogy elmenekülhetek a fullasztó légkörből. Ezúttal is tárolóeszközöm fele vettem az irányt, ám egy jól artikulált "Mi a fasz?" kíséretében ezúttal is megtorpantam. A szekrényemen ezúttal nem egy, hanem hat papírfecni foglalt helyet. Mi a fészkes fene történik? Mindenki megbolondult ma reggel? Ezeket a kis firkálmányokat is ugyanarra a sorsra száműztem, mint korábbi társaikat, így zsebembe mélyesztve azokat is mentem vissza a terembe.
Valamiért azt gondoltam, hogy legalább a lyukas órám alatt magyarázatot adnak arra, hogy mi is ez az egész. Az osztályunkban lévő hangfalakból halkan kezdett szólni Tany Always Remember című dala. (Írói megjegyzés: Tany egy 2018. április 14-én autóbalesetben elhunyt, rendkívül tehetséges, 22 éves idol. Nyugodjon békében 😢😢) Eleinte csak csendben dúdolgattam a gyönyörű dalt, ám nem telt el sok idő és az értelmetlen dünnyögések szavakká formálódva váltak összefüggő énekké.
-"A szirom a hosszú éjszaka alatt elkenődött.
Mindenki ismeri az érzéseimet.
Sajnálatos lépések,
Összefüggnek veled.

Hozzáfűznek időről időre,
Soha nem lehet elfelejteni,
Fájdalmat a fájdalomhoz hozzátéve,
Még mindig várok rád"

Van az a mondás, miszerint minden ember kétszer hal meg. Először amikor leáll a szíve, másodjára pedig akkor, amikor mindenki elfelejti. Én soha nem akarom elfelejteni Jungkookot és nem is fogom. Nem telik el olyan nap, hogy ne vele álmodnék, vagy ne róla beszélnék, így a szívemben mindig élni fog.
Fejemet hátradöntve ejtettem ki az immáron összefüggő szöveggé vált betűhalmazokat. A bensőmben terpeszkedő sötétség egyre inkább úrrá lesz rajtam, ahogy a gyász újra és újra egyre nagyobb erővel vág pofán, hogy semmiképpen se tudjak szabadulni az engem fogvatartó láncoktól. Nem sírtam, habár a hangom néha elcsuklott az elfojtott érzelmek miatt. Gondolataim fénysebességgel száguldoztak és minduntalan visszatértek hozzá. Miért nem tudom túltenni magam rajta?
Újra jött az éles csengetés és újra megtörtént mindez, csakhogy ezúttal az egész szekrényemet beborították a felragasztott papírkák. Ezt már ha akartam volna sem tudtam volna figyelmen kívül hagyni, így lekaptam találomra egyet és elolvastam a néhány ráírt sort.

"Nagyon sajnálom, hogy bántottalak. Ha hamarabb tudom, hogy így érzel, akkor kiálltam volna melletted.
~Amanda~"

Amanda az egyik legbunkóbb osztálytársam, aki az első évünk óta gyűlöl engem teljes szívéből. Hogy a fenébe lehetséges, hogy pont ő kért tőlem bocsánatot? Még egyet magamhoz vettem és ugyanígy tettem azzal is.

"Tudom, hogy mit érzel, mert az én legjobb barátom is nemrég halt meg. Ne haragudj rám, amiért figyelmen kívül hagytalak és gyakran bántottalak is.
~Choi~"

A srác pontosan egy évvel fiatalabb nálam, viszont ezzel együtt majdnem 30 centivel is magasabb is, mint én. Mindig a nála idősebbeket követte, mint egy ügyes és szófogadó kutyus, ezért is furcsa hogy most egy ilyen kis szövegecskét írt.
Ilyen és ezekhez hasonló apró üzenetek voltak a lapokra írva, amelyek először megmosolyogtattak, majd sírásra késztettek. Miért ilyen későn jöttek rá, hogy itt emberi jogok és érzések sérülnek meg? Miért akkor kap mindenki észbe, amikor már tönkretettek egy életet? Végignéztem mind a százharmichét irományt, és egy kivételével az összes ugyanazt tartalmazta. Viszont az az egy rendezett kézírással leírt kis szó és monogram elvette a többi fényét és kedvességét.

"Szívesen
KT"

Még meg sem tudtam teljesen megemészteni, hogy Jungkook gyilkosa már az iskolába is követ, amikor nagyot nyekkenve kenődtem fel a szekrényemre. A hátam hatalmasat csattanva préselődött neki a hideg fémnek. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy dühöt, undort, szánalmat, vagy esetleg az összeset egyszerre látom az engem méregető Suwoong szemeiben.
-Na idefigyelj te hülye ribanc! - sziszegte összeszorított fogai között - A lehető legkevésbé sem érdekel, hogy a drága csicskáid megfenyegettek...
-Te meg miről beszélsz? - vágtam azonnal szavába - Egyelőre még itt akinek kutyái vannak, az te vagy.
-Legutoljára mondom el aranyom. Tudd, hogy hová való vagy és hogy nekem nem pofázhatsz. Leszarom, hogy megölnek-e vagy sem - olyan állatias vadság és primitívség sugárzott a fiúból, hogy már majdnem megijedtem.
Szólásra nyitottam ajkaimat, de még mielőtt ki tudtam volna ejteni a szavakat Suwoong megragadta a nyakam és olyan erővel kezdte azt szorítani, hogy féltem hogy esetleg összeroppantja. Lábaimmal kapálóztam ahogy lassan felemelt a földről. Hevesen próbáltam levegő után kapkodni, de az nem jutott el a tüdőmig. Görcsösen próbáltam lefejteni a torkomról szorongató ujjait, de ő nem emgedett. A szemeim könnyezni kezdtek és éreztem, hogy már nincsen sok hátra a kaszással való találkozásomig.
-Ha rajtam múlna már rég megdöglöttél volna. De hogy lásd a jó szívemet, most megkönyörülök rajtad. Viszont bűnhődni fogsz. A te hibádból halt meg Jungkook és ezt soha nem fogom neked megbocsájtani. Tönkreteszem a nyomorult kis életed.