Virágot a sírodra! (Jungkook fanfiction) BEFEJEZETT

12.rész - Fájdalom

Az esti, hideg szél összeborzolta fekete tincseimet, ahogy lassan haladtam célom fele. A vékony ruháim alá beférkőző fuvallat hatására megborzongtam és hallgattam a madarak csicsergését. Szépen lassan esteledni kezdett, egyre nagyobb sötétségbe burkolva az utcákat. A folyót szegélyező fák susogása és a város zajai végigkísértek utamon. Elszánt voltam, viszont bennem volt a folyamatosan emésztő aggodalom, hogy esetleg lebukhatok. Nagyjából harminc perc séta után meg is érkeztem a barátságos, kis üzlethez. Nem igazán tudtam elképzeni, hogy pont Jungkook raboljon ki egy ilyen helyet. A gombóc a torkomban egyre csak nőtt, ahogy közeledtem a bejárati ajtó fele.
-Jó estét kívánok - léptem be és ránéztem az elárusító lányra.
-Jó estét - köszönt nekem vissza.
A kapucnim mélyen a szemembe volt húzva, hogy minél kevésbé legyek felismerhető. Beálltam az egyik polc mögé, így eltűnve a lány látóköréből. Körülnéztem és szinte rögtön meg is pillantottam a térfigyelő kamerát. Rengeteg válogatott szitok és káromkodás után elkezdtem nézni a választékot, miközben azon gondolkoztam, hogy mit is vehetnék el.
-Szép estét főnökúr - hallottam a kasszagép mögött álldogáló lány hangját - Igen. Megint kikapcsolt a kamera és a számítógép is leállt.
Azonnal tudtam, hogy ez nem lehet véletlen. Vagy most vagy soha. Lakaptam az egyik polcról a kirakott telefonok egyikét és elindultam a kijárat fele. A még bontatlan dobozt belesüllyesztettem a zsebembe, majd a kapucnimat méginkább a szemembe húzva próbáltam normális tempót felvenni. Csak remélni mertem, hogy nem bukok le.
-Hey! - kiáltott utánam az első látásra egész szimpatikusnak tűnő elárusító.
Az nem kifejezés, hogy meghűlt az ereimben a vér. Még lélegezni is elfelejtettem a hirtelen jött sokktól. Lassan fordultan meg vigyázva, hogy még véletlenül se láthassa a teljes arcomat.
-Jól vagy? Eléggé sápadtnak tűnsz - csengett aggódóan a hangja.
-Persze - mosolyodtam el halványan - További jó munkát.
Olyan gyorsan távoztam az üzletből, ahogy csak bírtam. Ahogy ismételten megcsapott a friss levegő, úgy eltűnt belőlem a félelem és az aggodalom is. Mostmár csak el kell mennem a kórházba.
Elővettem a dobozt a zsebemből, ugyanis a nagy siettségben még megnézni is elfelejtettem, hogy mit is nyúltam le. Még hogy ne lopjak el nagy értéket? Ezt most mondják a kezeimnek, ugyanis az a tárgy, amig kitapintottak, az egy iPhone 6s volt. Majdnem földhözvágtam ijedtemben amikor megláttam. De pontosan tudtam, hogy már nincs visszaút.
Az utcai lámpák fénye megvilágította már az éjszakát, így elindultam haza, másnap reggelre halasztva a kórházlátogatást. Egyedül bandukoltam szándékosan elkerülve a forgalmasabb utcákat és körforgalmakat. Nem volt szükségem sem társaságra, sem beszélgetőpartnerre. Egyedül akartam lenni a belső szörnyeimmel, hátha ki tudom őket végleg írtani magamból. Ahogy teltek a percek egyre gyakrabban éreztem azt, mintha valaki figyelne. Hátrafordultam, de egyedüli utitársam még mindig a kissé kísérteties félhomály volt. A biztonság kedvéért gyorsítottam lépteimen. Néhány pillanattal később azonban egy halk nesz, majd cipőkopogás hangját lehetett hallani. Olyan gyorsan kezdtem rohanni, ahogy csak a lábaim bírták. Ez nem igazán bizonyult jó ötletnek, ugyanis alig egy utca átfutása után megbotlottam. Ilyenkor jönnek a sablonos szövegek, mint például "Összeszorított szemekkel vártam a becsapódást, de az nem történt meg". Hát velem az Isten ezúttal nem volt ilyen kegyes. Először a térdeimben, a karjaimban és a kezeimben éreztem az erőteljes, rossz érzést, majd egy hatalmas csattanás kíséretében arccal estem neki a kemény betonnak. A fájdalom lassan tompulni kezdett, ahogy magával ragadott a sötétség.
Ébredéskor a legelső dolog, amit megéreztem, az a kínzó lüktetés volt a fejemben és a végtagjaimban. Mindenemet nehéznek éreztem, és mintha apró tűkkel szurkálták volna az egész testemet. Hangosan felszisszentem ahogy megéreztem az arcomhoz nyomódó vattapamacsot, ami át volt itatva fertőtlenítővel.
-Ne mocorogj, mert csak még kellemetlenebb lesz - folytatta tevékenységét a fölém tornyosuló srác.
-Mi történt Jin? - köszörültem meg kissé kiszáradt torkomat - És hol vagyok?
Egy pillanatra mintha meglepettség suhannt volna át a fiú arcán, de szinte azonnal át is vette a helyét egy hatalmas, sugárzó mosoly. Na nem mintha amúgy csúnya lenne, de így még helyesebb.
-Őszintén szólva nem hittem, hogy megjegyezted a nevem - ráncolta össze kissé a homlokát - Hát, menekültél előlem és elestél. Elég csúnyán megsérültek a kérdeid és a kezeid. Az arcod is eléggé megsínylette. Apropó megsínylette! Mondták már neked, hogy többet kellene enned? - értetlen arckifejezésem láttán bele is kezdett a magyrázatba - Én hoztalak el ide, a házamba, és szinte semmi súlyod nincs. Néhol eléggé kilátszanak a csontjaid és nagyon törékeny vagy. Miért éhezteted magad? - simogatta meg szabad kezével a hajam.
-Miért ne? Ha nehézséget, vagy fájdalmat okozok saját magamnak, amiatt látok másokat boldognak - hunytam le a szemeimet fáradtan.
-Ne is mondj ilyen badarságokat! Hidd el, hogy Jungkook is azt szeretné, ha te jól lennél, ha neked mindened meglenne és nem szenvednél - tanulmányozta végig az arcom.
Már éppen mondani akartam valamit, amikor egy hangos ajtócsapódást lehetett hallani. Szinte azonnal meg is jelent a látókörömben egy ismerős, szőke hajkorona.
-Ezt nem fogod elhinni hyung - szólalt meg kellemesen rekedtes és mély hangján - Taehyung-shi miatt kiszivárogtak információk Jung... - itt megakadt mondandójában, és amikor újra megszólalt szinte láttam magam előtt széles vigyorát - Csaknem lányt hoztál magadhoz? Hadd nézzem meg! - lépett közelebb és ezzel már az arcát is láthattam.
-Szia Yoongi - emeltem meg sajgó jobb kezemet.
-Veled meg mi történt Andy? - kerülte meg a kanapét amin feküdtem és levágódott Jin mellé.
Egy picit hezitáltam azt illetően, hogy elmondhatom-e nekik. Végül arra jutottam, hogy mivel Kook barátai, így már biztos tudják.
-Loptam - ejtettem ki azt az egy szavat, ami miatt mocskosnak és bűnösnek éreztem magam - RM hugának - tettem hozzá.
-Áh. Szóval ez volt Jungkook célja - csapta magát homlokon Yoongi.
-Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de Minat már nem tudod meglátogatni - vette át a szót szomorúan Jin - Két hónapja, tizenhét évesen meghalt.
Úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna. Elkéstem. Megint.