◣ 16.◥

1.1K 137 15
                                    

| életem első yaois smutja, úgy olvasgassátok ezt a réééééészt, szarnak szar, de evvan |


Ahogy megcsókoltam volna, óriásit hapcizott egyenest az arcomba. Lepattantam róla egyből, ő aggódva nézett rám, de én csak nevettem, végül pedig együtt viccelődtünk ezen, amikor már jobban lett.

Aztán eljött a nagy nap, legalábbis nekem nem az, de Levi elég nagy dolgot csinált a tizennyolcadik szülinapomból. Egyáltalán nem akartam megünnepelni, főleg úgy, hogy Christa, Mikasa és Gareki is nyaggatott, hogy velük ünnepeljem. Majd ha visszahallják majd vérig sértődnek, amihez még inkább nem volt kedvem. De ugye a srác akivel járok, menthetetlen ilyen téren. Ha valamit eltervez hét szentség, hogy úgy lesz.

Reggel ő keltett engem, úgy hogy rám ugrott.

- Miért csinálod ezt mindig, hm? - nyögtem fel fájdalmasan.

- Már mondtam, hogy hobbiból vagyok seggfej - vigyorgott rám, majd adott számra egy puszit.

- Nem akarok ki kelni az ágyambóóól - hisztiztem szüntelenül.

Levi jót kuncogott rajtam.

- Ha kikelsz mint egy jó kisfiú, csinálok neked reggelit - ajánlotta fel kedvesen, de én pólójánál fogva rántottam magamhoz, karjaim közé vontam és szorosan magamhoz öleltem.

- Így nagyon boldog szülinapom lesz - közöltem álomittas hangomon, s próbált kibontakozni, de nem igazán hagytam.

- Lajhár, kelj már fel amúgy is lassan dél van - dünnyögte durcásan, de nem igazán érdekelt. - Eren - hangja egyre inkább fenyegetővé vált.

- Nem. Akarok. Felkelni - makacskodtam továbbra is.

És nyertem.

Pár órával később tértem magamhoz. Levi mellettem békésen aludt, én pedig kimentem a konyhába. Senki sem volt otthon, ami mostanában gyakran megesett. Anya büszke rám, amiért kezdtem valamit magammal és én is úgy éreztem, hogy van kiút a gödörből és a folytonos önsajnálatból. Olyan ember akartam lenni, aki nem marad egyedül. És nem tudom elmondani, mennyire hálás vagyok azért, hogy így lett. Mérhetetlenül.. boldognak éreztem magam, abban a szent pillanatban. Már-már könnyezni kezdtem. Tisztában vagyok azzal, hogy nem lehet sínen minden az életben, de ha nagyjából így van, már azzal is megelégedhet az ember. Igazán eltökélt céljaim még mindig nem virágoztak ki úgymond, de nagyon igyekszem, hogy legalább a sulit befejezzem. Addig pedig csak élveznem kéne az életet és az ezzel járó éveimet. Valamiért úgy érzem Levi az, akinek hálás lehetek ezért. Rámutatott ki is vagyok igazán és úgy vélem szépen lassan sikerül is elfogadnom. Ő mindig rá mutat az erélyeimre és nem tudom kimutatni a hálámat, de ha dicsér, úgy gondolom bármire képes lehetek.

Ő ad erőt nekem minden egyes nap.

- Hé, miért hagysz mindig magamra? Sose kelünk együtt - motyogta Levi álmatag hangján, s megdörgölte szemét, mialatt felém araszolt lassan.

Mellkasomnak dőlt és átölelt.

- Miattad még fáradtabbnak érzem magam, úgyhogy ez a te hibád - állapította meg teljesen meggyőződve a helyzetről.

𝑺𝒊𝒍𝒆𝒏𝒕𝒍𝒚 𝑫𝒆𝒔𝒕𝒓𝒐𝒚𝒆𝒅 ☆彡 𝑬𝒓𝒆𝒓𝒊Where stories live. Discover now