Csillagokon túl

1. Fejezet

Andromeda

Egy lepel rám terül a sötét éjszakában. Az égbolt csillagos takarója az. A második emeleti szobám ablakánál kuporgok, a párkányra támasztom a karjaim. Minden éjszaka, ha csak pár percre is, de nézem a csillagokat innen. Mintha így egy kicsivel is, de közelebb lennék hozzájuk, mintha az ágyam fölött lévő üvegen át néznék fel. Ha akarom, egy karral beindíthatom apa szerkezetét, ami, hogy úgy mondjam, eltünteti a tetőt a fejem fölül, csak üveg marad, és azon túl a nagybetűs Végtelen. De innen nézni egészen más, mint ahogy odakintről nézni is egészen más. Ha igazán bele szeretnék menni a nézőpontok boncolgatásába, sok évvel később is ugyanitt ülnék, mert minden relatív. Akárhány irányból nézek akármit, az mindig más, így sosem szabad egyetlen pillantás vagy egyetlen irány alapján megítélni semmit. Se jól, se rosszul. Meg kell nézni még minimum ötven szempontból, és utána eldönteni, melyik lesz számunkra a valóságos. Valójában mindegyik együtt lesz az igazság, a tapasztalatok külön-külön csak apró részletek. A csillagokat is milyen aprónak látjuk innen, a még apróbb bolygónkról, miközben izzó óriások. Túl gyakran elfog az érzés, hogy valójában nem tudok semmit.

Ajtónyitás hangja hasít a csendbe, utána egy kedves, mély hang.

– Andromeda! – szól rám apukám féloldalasan mosolyogva. – Ideje aludni, csillagom!

– Igen, persze, mindjárt, egy pillanat! – darálom le az összes lehetséges választ, amit elfogad, közben a tekintetem még egyszer az égre szegezem. Akár több millió fényévre is lehetnek, és mégis olyan közelinek érzem magamhoz őket néha!

Apa odasétál mellém, a vállamra teszi a kezét, és ugyanabba az irányba pillant, mint én. A szemem sarkából rápillantok. Az osztálytársaim furcsának találják az apukám, mert alig negyven éves kora ellenére hófehér, rövid haja és szakálla van. Nem mondanám, hogy megőszült, az én emlékeimben mindig is ilyen volt, és nem is olyan szürkés a haja, mint az idős napközis tanár néninek. Apa haja és szakálla tényleg fehér.

– Andromeda! – hallom meg megint a nevem. – Andromeda Noxas! – álljunk meg egy nanoszekundumra! Ez nem apa hangja, és nem is anyáé. Végignézek magamon, és rá kell jönnöm, hogy legfeljebb 8 éves vagyok. A szobám, a csillagos égbolt, és az apukám elkezd úgy szétfolyni előttem, mint ahogy a köd kúszik lustán a tó fölött októberben.

Kinyitom a szemem. A labor fehér asztallapját pillantom meg, és az arcom körül elterülő ezüstösen csillogó, barna hajtömeget. Gyakran újraálmodok apró mozzanatokat a múltamból, amikor még a szüleim éltek, én pedig boldog gyerek voltam.

– Andromeda Sagitta Noxas! – hallom megint a kissé sürgető hangot. Feljebb támaszkodok, és lassan kisöpröm az arcom elől a hajamat. – Elaludtál, Andromeda!

Megpróbálok csodálkozó arcot vágni, a hatás kedvéért még a számat is eltátom.

– Tényleg, Maths? – meresztek nagy, kíváncsi szemeket a laborköpenyben ácsorgó, nálam köpcösebb barátomra. Türelmetlenül pislog rám az ép szemével, mivel hogy a bal szeme egy általam és Joe által tervezett műszem. Nem tökéletes, de használható. Hogy mégis miért csak a fél szeme természetes eredetű, csak ő tudja. Lehet, lefejelte a körzőt, végül is matematikus. Ez azért is elég komikus, mert ő igazából Matthew, és ebből lett ő Maths, a matematikus. Mondom ezt én, Andromeda, a csillagász.

– Szedd össze magad! – szól rám komolyan, miközben idegesen sötét hajába túr.

– Miért? Mi történt? Ég az egyetem, vagy ellopták a távcsövem? – vonom fel az egyik szemöldököm. – Utóbbi esetben hajlandó vagyok lépni valamit.