4. Fejezet

63 13 0
                                    

Andromeda

Amikor Maths a város egyik legdrágább bevásárló utcájánál parkol le, már sejtem, hová jöttünk.

– Nem! – nyújtom el a magánhangzót, miközben felé fordítom a fejemet, és a nyomaték kedvéért látványosan ingatom is.

– De! – felel ugyanolyan stílusban, mint én.

– Na, nem! – az e-t megint nyújtom, mint a rétestésztát. Nem, mintha túlságosan értenék a rétesekhez.

– Na, de! – nem úgy tűnik, mintha meg tudnám győzni.

– Maths, egy vasunk sincs! Egyetemi kutatók vagyunk! Tehát csórók! – magyarázom intenzív gesztikulálás közben. Nehogy már nekem vásároljunk báli ruhát, miközben örülünk, amiért ételre van pénzünk, meg arra, hogy ne a szabad ég alatt aludjunk! Itt jegyezném meg, utóbbi lehetőség számomra nem lenne túl nagy lelki megterhelés.

– Ha elmész a Palotába, valamit viselned kell a bálon! Igazán megérdemled, hogy te is rendesen jelenj meg! – a mutatóujjával integet felém, mint amikor próbál megdorgálni valami miatt. – Szóval indulás, nem fogadok el több olcsó ellenérvet!

Kiszáll a kocsiból, és én követem a példáját. Inkább nem is akarom tudni, honnan van a pénz, amit most el tervezünk szórni. Félreértések elkerülése végett, egészen biztos, hogy tisztességes úton jutott hozzá, csak azt nem tudom, mégis hogyan, miből és mikor.

Már a boltok között sétálva is kívülállónak érzem magam. Mindenki csinos, élénk színű ruhákat visel, a hajuk hibátlanul van feltűzve, a ruhájukhoz illően van kifestve az arcuk. Én egy térdig érő, világosszürke szoknyában és a derekába gyűrt kék felsőben, meg a hosszú, kiengedett hajammal nem illek a képbe. Nem azzal van a gond, amilyen vagyok, hanem azzal, ahol.

Szorosan felzárkózok Mathshez. Egyrészt, mert majd' megszakad a szívem, amiért annyian megbámulják a szeme miatt, és nem tudok ellene mit tenni. Másrészt, nem szeretnék elveszni itt.

Séta közben egy nő megáll velünk szemben. Először azt hiszem, a műszemet nézi, de gyorsan rá kell jönnöm, hogy engem fürkész. Kicsit összehúzza a szemét, mintha ismerős lennék neki, de nem tudná, honnan. Mindenesetre nekem egyáltalán nem rémlik, hogy valaha találkoztam volna vele. Hirtelen szólásra nyitja a száját, de Maths karon ragad, és behúz az egyik boltba. Ennyit arról, hogy valaha megtudom, ki volt az odakint.

– Jó napot! – köszönök a széles művigyorral felénk tartó férfinek. Fejemet tenném rá, hogy ő az eladó.

– Jó napot, kisasszony! Milyen nagyszerű nap ez, hogy esküvői ruhát próbáljon! – vonogatja a szemöldökét, miközben Mathsre sandít. Az én szemöldököm felszalad, és éppen megszólalnék, hogy tiltakozzak, de műszemű barátom megelőz ebben. Lemondóan sóhajt, aztán kicsit bosszúsan néz az eladóra.

– Colbert, hányszor mondjam még el, hogy ne próbálj senkivel sem összeboronálni? – az arckifejezéséhez képest halál nyugodtan kérdezi. Gyanítom, akkor ismerik egymást. – Arról nem is beszélve, hogy azért jöttem, hogy az adósságod fejében felöltöztesd egy nagy volumenű bálra a húgom!

Ha két ellenkező nemű mindenhová együtt mászkál, és láthatóan közeli kapocs van köztük, az emberek rögtön szerelemre asszociálnak. Ez elég kellemetlen tud lenni, lévén sosem tudnék úgy nézni a legjobb barátomra, mint a nagybetűs Fiúra vagy nagy Ő-re. Maths a legjobb barátom, a tanácsadóm, és az egyetlen ember, aki mindig megérti, amit mondok. Nem hall vagy lát bele sem többet, sem kevesebbet. Ez pedig kölcsönös. Az ilyen kellemetlen helyzetek elkerülése végett, amennyiben olyan emberrel állunk szemben, akivel nem valószínű, hogy valaha még találkozni fogunk, szimplán előadjuk, hogy testvérek vagyunk. Elég hiteltelen, semmi hasonlóság nincs köztünk.

Csillagokon túlWhere stories live. Discover now