2. Fejezet

65 16 2
                                    

Andromeda

Megfordítom a borítékot, és végigszakítom. Nem sűrűn kapok levelet a palotából, ha mégis, az általában egy gratuláció valamelyik kutatásom eredményéért, ez a boríték viszont más. Sokkal csicsásabb, és nem az egyetemre érkezett, hanem a bácsikámhoz.

Kiemelem a rózsaszín keménypapírt. Cikornyás betűkkel virít rajta, hogy egy meghívót tartok a kezemben. Széthajtom, és már szinte az előtt látom magam előtt a szöveget, hogy elolvasnám: „Tisztelt A. S. Noxas! Ezennel meghívjuk a palotában tartandó természettudományos konferenciára..." – számítok rá én, de az elképzelésem meg sem közelíti a valóságot. Olvasás közben a szemöldököm először felszalad, aztán összevonom, aztán megint úgy dönt, jobb neki a homlokom közepén.

Tisztelt Noxas kisasszony!

Ezennel a legmélyebb szeretettel meghívom Cayen herceg december elsején tartandó báljára, amelynek keretében kiválasztja jövendőbelijét.

Megjelenésére feltétlenül számítunk!

Kéretik a bál előtt egy héttel a Palotába érkezni, és a bál után leghamarabb három héttel távozni!

II. Albearth, Wlorre királya

Alig, hogy végigérek a levélen, Triton bácsi kikapja a kezemből. Próbálom visszavenni, de elég sikertelen minden próbálkozásom, sikerül elolvasnia.

– Nem megyek! – jelentem ki.

– Dehogynem mész! – vágja rá.

– Nem megyek! – ismétlem meg nyomatékosan, még a karomat is összefonom magam előtt. Nem sértődnék meg egy kis kirándulástól, de ez a bál nekem több okból sem tetszik. Először is, ennél gondosabban túlcicomázott meghívót akarva sem lehetne készíteni, ehhez már tehetség kellett az udvarnak. Ennél jóval alaposabb és nyomósabb indok viszont, hogy ebben az épületben, ahol momentán állok, összesen két csillagász van. Nem egy, nem három, nem ötven, hanem kettő. Az egyik én vagyok, a másik Erhard professzor. Ha egy hónapra – mert a négy hét, az egy hónap, akárhogy nézem – itt hagynék mindent, hogy a hercegnek rebegtessem a szempilláimat, és táncoljak jobbra-balra a bálon, az egy nagyon csúnya húzás lenne, mert a tudomány nem állhat meg addig, amíg én távol vagyok, Professzor pedig nem csinálhat mindent egyedül! Itt van rám szükség, így meg még annyira sem szeretnék menni, mint egyébként, hiszen egyébiránt eszemben sincs férjhez menni a következő... jó pár évben. Vagy évtizedben.

– De, igen, oda mész! – ezek szerint Triton bácsikám sem tervezi feladni. Felőlem játszhatunk ilyet. Én azt mondom, nem, ő azt mondja, igen. Szórakoztató lesz.

Szórakoztató lenne, ha a nagybátyám nem indulna meg a lift felé. Beszáll, és mire utolérném, az ajtó becsukódik. Összeszorítom az ajkaimat, aztán köztük kipréselem a levegőt. Gyakran azt kívánom, bárcsak örökké itt maradhatnék, az egyetemen, a laboroknál. Annyira nyersnek hangzanak ezek a szavak, de nekem az idő múlásával egyre több értelmet kaptak. Itt vagyok a legboldogabb, ahol Professzor minden helyzetben támogat, Maths pedig az egyetlen barátom a világon. Triton bácsi viszont már az első perctől fogva el akart hozni innen, egy pillanatra sem támogatta, hogy itt legyek, annak ellenére, hogy világos, nekem az egyetlen dolog, ami igazán megy, az a kutatás.

Nem tudom, mire készül a nagybátyám, de úgyis megtudom, kár idegeskednem. Megfordulok, és a kaja automata felé veszem az irányt. Az óriási üvegbúra alatt érzem a kellemes őszi napot az arcomon, térdig érő szürke szoknyám elrejtett zsebéből előveszek egy hullámcsatot, és félretűzöm az arcom elé lógó tincset. Hallgatók egy kissé nagyobb csoportján vagyok kénytelen átfurakodni, hogy az automatához érjek. Félelmem beigazolódott, Star egy csomag ropi mellett ül, és kétségbeesetten pislog rám kifelé.

Csillagokon túlWhere stories live. Discover now