Csillagokon túl

7. Fejezet

Andromeda

A végtagjaim úgy elnehezülnek, mintha ólmot öntöttek volna beléjük. Álmosan pislogok a szobámra, és többet nem tudok megállapítani róla, mint hogy „szép". Star a kicsi, vélhetően neki szánt, ötven centi hosszú ágyra kucorodik. Leveszem a cipőmet, és zokniban megyek végig a vastag szőnyegen, amit a fapadlóra terítettek. Egyenesen egy ajtó felé tartok, amiről azt feltételezem, a fürdőszobába vezet. A világoskék és fehér csempékkel borított helyiségben becsukom magam mögött az ajtót, és leveszem a zoknimat is. Elkezdek vizet engedni a sarokban álló márványkádba, közben minden mást is lehámozok magamról, és a földre dobok. A nyakamban lógó két egyforma medálon átbújtatom a fejem, és az egyik polcon álló ékszerdobozba teszem őket. Kócos hajamat kiengedem, és az egyik polcon található üvegből tusfürdőt öntök a kádba, majd elzárom a vizet. A fáradtságtól kábultan, óvatosan mászok be. Otthon leginkább zuhanyozni szoktam, és nem titkolt félelmem, hogy el fogok csúszni a márványon.

A kád elég hosszú, hogy teljesen kinyújtsam a lábam, és nyakig a meleg vízbe merüljek. A fürdővíz csupa hab, nekem pedig támad egy igen szórakoztató ötletem. A kezembe is öntök némi tusfürdőt, amit kicsit összehabosítok, aztán a hüvelyk- és mutatóujjamból kört formálva, a köztük keletkezett szappanhártyát fújom. Egy buborék lebeg a habtenger fölött, és én gyermeki boldogsággal nézem. Az ilyen apróságok annyira fel tudják dobni a kedvem! Szeretném, ha az egész világ ilyen gyönyörű, tiszta és egyszerű lenne, mint egy szappanbuborék.

A szép ábrándjaimat az töri össze, jobban mondva pukkasztja ki, hogy a buborékom nekimegy egy aranyozott törülközőtartónak. Ennyit a „szappanbuborék-világomról".

Miután végzek a fürdéssel és a buborékfújással, egy törülközőt tekerek magam köré, és összeszedem a padlón heverő holmijaimat. A feltételezhető szennyeskosárba dobom őket, aztán visszaakasztom a medáljaimat a nyakamba. Legtöbbször fel sem tűnik, hogy rajtam van. Akarom mondani, vannak, hiszen mostantól kettő van. Furcsamód, a régebbi alvás közben sosem gabalyodott rám. Egy ideig próbáltam rájönni, miért nem, de nem találtam választ. Bevallom, ez még a mai napig is eléggé zavar.

A bőröndömből kirángatom a hálóingem, és miután felvettem, a kissé magas, baldachinos ágyra mászok. A vastag, puha takaró alatt gyorsan álomba szenderülök, miközben a kezemben a két medált tartom. Jól esik a tenyeremben érezni őket. Mély, álomtalan, súlyos, ám pihentető alvás veszi kezdetét.

Reggel, ébredés után kicsusszanok a takaró alól, egyenesen a padlóra, és végre alaposabban is szemügyre veszem új lakóhelyem. Nem vagyok hozzászokva, hogy ekkora legyen a személyes életterem, de ez nem jelenti azt, hogy nem tetszik a szoba. A helyiség színei épp a kedvenceim: királykék, bronz, barna, néhol arannyal. Az aranyat annyira nem kedvelem, de igazán nincs okom panaszra. Olyan különös, hogy először a színeket veszi észre az ember, és csak azután a formákat. A falamat arany és ezüst csillagok borítják, a csillárom is az égboltra emlékeztet. A polcok vagy üresek, vagy könyvek és műszerek sorakoznak rajtuk. Ebben a helyiségben szinte minden megvan, hogy jól végezzem a munkám. Kíváncsi vagyok ki ismert ahhoz eléggé, hogy így rendezze be. Kissé, mint említettem, nyomaszt a luxus, ami olyan távol áll tőlem, mint ide Európa, de mégis barátságos és kedves helynek érzem. Jól megleszek itt.

Észreveszek még valamit, ami felkelti a kíváncsiságom. Egy csigalépcső vezet felfelé.

Felöltözök a magammal hozott ruháimba és megfésülködök, majd elindulok rajta. Star a korláton szalad. Odafent, elég magasan, egy csapóajtó nyílik. Nem kell túlzottan erőlködnöm a kinyitásával. Miután meglátom mögötte a tiszta, kék eget, még feljebb lépek pár fokot, végül kilépek rajta. Egy tágas, kör alakú teraszon találom magam. A tágas alatt azt értem, hogy a szobám ötször-hatszor elférne rajta. Gyakorlatilag akár futni is feljárhatnék ide, bőven elég lenne rá a hely, de egyértelműen nem futásra rendezték be. Az egyetlen ajtó, amin feljöttem, nem középen helyezkedik el, hanem kicsit közelebb a terasz Palota-felöli végéhez. Középen, a végtelen táj felé fordítva, egy teleszkópot állítottak fel. Döbbenten nézem a drága, modern eszközt, aminek az első darabját annak idején én és Professzor fejlesztettük ki, de ironikus módon nem tudtunk sajátot vásárolni a találmányunkból, mert sikerült olyan drága eszközt építenünk, amit nem tudtunk megfizetni. Nem értek a gazdasághoz, meg a pénzügyekhez, így többet nem is tudnék hozzáfűzni a történet ezen részéhez.