Rózsák Tánca

2.

1485. Augusztus

Több nap telt el úgy, hogy nem történt semmi a Yorkokkal. Nem csinálhattak semmit, nem hagyhatták el a szobáikat, csak akkor, ha imádkozni mentek a kápolnába.

Az egyik napon Elizabeth Woodville megkérdezte az egyik szolgálótól, hogy mi is történt pontosan Richard királlyal. A válasz pedig sokkolóan hatott mindannyiukra, hiába nem volt vele oly szoros a kapcsolatuk az utóbbi időben.
Mégis, mindannyian egyetértettek abban, hogy ilyen halált senki sem érdemel, hiába vétkezik életében – még akkor sem, ha sokat. Maga a csata inkább mészárlás volt, mely a király könyörtelen meggyilkolásával végződött – a csatával, mely lezárta a háborút, mely évtizedek óta égette a királyságot. Azóta pedig Richard valószínűleg egy leicesteri kolostorban fekszik – ebben nem volt biztos a szolgáló –, de mielőtt eltemették volna, két napig hagyták, hogy az emberek végig nézzék mezítelen testét.

– Úrnőm – lépett be a lakrészbe egy cseléd. – A király üzeni, hogy vacsoráján szívesen látja önöket – mondta, mire Elizabeth riadtan pillantott az édesanyjára.

– Rendben – csak ennyit válaszolt az asszony. Miután a lány elment a lakrészből, Elizabeth mellé édesanyja lépett. Remegő kezeit megfogta, és halványan, de biztatóan elmosolyodott – Itt az idő, Lizzie.

– Nem állok még készen – rázta hevesen a fejét.

– Tudom, drágám – simított végig lágyan az arcán. – De nincs választásod.

Nincs választásom. Sosem volt – ismétlődött benne újra és újra ez a gondolat. De mégis, a remény él benne, hogy a király nem akarja őt, és majd elvesz valaki mást. Nem akarja az életét összekötni egy gyilkossal.

Sosem készülődtek annyit, mint akkor. Elsőre is alaposan megmosakodtak, a legszebb ruháikat öltötték magukra, hajukba hálókat, szalagokat, gyöngyöket helyeztek. Elizabeth úgy érezte magát, mint régen, mikor még hercegnő volt, nem csupán egy fattyú, az egykori király leánya.

– Ne legyél vele tiszteletlen. Ha kérdez, csak akkor válaszolj. Ne járjon feleslegesen a szád – figyelmeztette az asszony leányát, miközben fölmérte kinézetét. Fehér szoknyát viselt most is, hajában is fehér háló virított.

– Ne aggódjon ennyire, édesanyám, illően fogok viselkedni – próbálta nyugtatni őt, de közben ő is nagyon ideges volt.

A kezei remegtek, a gyomra egy apró csomóvá alakult, mivel tudta jól, hogy ez a vacsora nagyon sok mindent dönthet el. Ma este fogja életében először látni a férfit, aki nagybátyja, és a házuk gyilkosa, eközben pedig évek óta a jegyese.

Remegő lábakkal indultul el a lakrészből, de az előtörő emlékek egy kicsit elterelték figyelmét a közeledő vacsoráról. Emlékezett, hogy rengetegszer szaladgáltak azokon a folyosókon, mikor még kicsi gyermekek voltak. Az emlékképek sokasága könnyeket csalt a szemébe, de a szájára halvány mosoly húzódott.

Végül elértek ahhoz a teremhez, melyben oly sokszor vacsoráztak. Elizabeth vett egy mély levegőt, majd belépett a hatalmas faajtón, mely négyzetes mintákkal volt keretezve. Előre Elizabeth Woodville ment, utána Lizzie, majd a többi gyermek.

Óvatosan körbe pillantott Elizabeth. A terem látványától összeszorult a torka, majd összeszakadt a szíve. Alig két és fél évvel ezelőtt, ugyanitt vacsoráztak, de többen voltak ők, a Yorkok. Jól emlékezett édesapja mosolyára, miközben vacsora közben vidám történeteket mesélt, hogy öccsei, Edward és Richard elmesélték, hogy mit tanultak azon a napon. Mindig civakodtak egymással, de másnapra már el is felejtették. Vagy éppen mikor Máriával beszélgetett az étkezés közben, és az édesanyjuk sokszor rájuk szólt – igaz, mosollyal az ajkán. Most már nincsenek velük, és a hiányuk az elmúlt években sem csitult. Nagyon nehezen tudta visszatartani a feltörekvő könnyeit.