Bukott birodalmak- Kiara könyve

Prológus

A királyi testőrség felsorakozott, védelmi vonalként biztosítva utat uralkodójuknak. Testhez álló, piros, páncélként szolgáló felső ruhadarabjuk, és hasonló anyagból készült barna lovagló nadrágjuk erősen kitűnt az egyre gyülekező embertömeg egyszerű viselete közül.

Hiába a sok fényűzés, a nép figyelmét mégsem ők kötötték le, hanem egy enyhén pocakos, fekete hajú, bajuszos férfi, amint leszállt lováról és egy távoli pontra szegezte acélkeménynek látszó vonásait. Két szürke ruhába burkolózott inas elvezette hátasát, miközben mögötte felsorakozott hat, mindenre elszánt katona. Fegyvereik meg-megcsillantak a fényben, mint jelzőfények, kik mutatják az utat a fáradt kocsisnak, hisz oly sok kilométeren keresztül hajtotta lovát, hogy időben érkezzenek.

A szekér lassított, majd megfordult, hogy rakományára tökéletes rálátást biztosítson a megjelent előkelőségnek. Lenyitotta zárt fedelű, fa utánfutójának hátulját, miközben egy izzadság csepp gördült le homlokán. Kezei remegtek, és öreg csontjai alig bírták el a nehéz ajtót, de nem sietett senki segítségére. Nem kockáztatták a büntetést.

A katonák keze kardjuk markolatán pihent, és feszülten figyelték a sötét kamrát, miből láncok csörgése hallatszott. Átverés esetén gyorsnak kellett lenniük, hogy akár életük árán, de megvédjék királyukat, különben a menekülő katona kegyetlen halállal lakolt.

A kocsis belépett a sötétbe, majd láncainál fogva kilökött egy törékenynek tetsző lányt. Fekete haja erősen elütött hófehér bőrétől, ami mintha nem látott volna napfényt már egy jó ideje. Kék szemével hunyorított, és próbált elhúzódni a nap fényéből, de az idős ember lábával előrébb lökte, a király felé. Az uralkodó közelebb lépett, majd vaskos ujjaival megemelte a térdelő lány állát, és sötét szemeivel mohón vizslatta arcát. Poros volt, és soványságától vonási élesnek, csontjai pedig kiállónak tűntek. Zsákszerű ruhát viselt, de kisebesedett lábát nem védte semmi.

- Sovány. – jegyezte meg a király érdes hangján.

- Ss...sajnos a Vitanai birodalom nem engedhette meg magának, hogy megfelelő ellátást biztosítson összes lakosának, amióta az adók... - kezdte dadogva a kocsis, amikor a király felkapta fejét és hideg tekintetével beléfojtotta a szót.

- Vigyétek a lányt!- szólt hátra az őröknek, akik közül néhányan megmozdultak, átvették a láncait és a vár felé vezették a foglyot. Ujjai helyén még útközben is látszottak a vörös foltok az arcán, mintha megjelölte volna tulajdonát.

- Felség, engedelmeddel- próbált engedélyt kérni a távozásra a megszeppent kocsis, de már nem tudta befejezni.

- Tiszteletlen viselkedéséért halállal büntetem. Akasszátok fel!- adta ki a parancsot, majd nem foglalkozva többet az idegennel hátat fordított, és lova felé indult.

- Kérem! – hebegett az elítélt, de süket fülekre talált. Erős kezek ragadták meg karját, és minden ellenkezése ellenére a bitófa felé húzták.

- A feleségem... és a gyerekeim! Van egy tizenhárom éves fiam... és egy két évvel idősebb lányom. Kérem! Hogy élnek meg nélkülem? – kiabált kétségbeesetten, miközben lábával próbálta megfékezni az elkerülhetetlent.

A király megállt, és feltartotta a kezét. Katonái abbahagyták az ember vonszolását, és megvárták, míg uralkodójuk a közelükbe ér.

- Mi a neved?- kérdezte már a szemébe nézve. A megtört férfi kicsinek és jelentéktelennek tűnt mellette, és a szemében felcsillanó remény már-már az őrület fényéhez hasonlított.