Bukott birodalmak- Kiara könyve

2. fejezet

Maga előtt látta a sötétzöld fenyőket, és hallgatta, amint talpa alatt recsegtek a lehulló tűlevelek. A nap lágy fénye érte pántos felsőjéből kikandikáló vállait.

Hallotta a lódobogást, ami oly kellemes volt számára. Biztos a lovardából jönnek, a királyi birtokon a kedvenc helyéről. Hátranézett, de nem látott semmit. Zavartan fordult vissza, mire néhány fekete ruhába bújtatott alak ragadta meg kezét. Felültették az egyik lóra, majd a következő események olyan gyorsan, és zavarosan történtek, hogy követni sem tudta.

A napfényt először szúró hideg, majd eszeveszett forróság váltotta fel. Hirtelen a királynő palotájában találta magát, az otthonában, de nem látott mást maga előtt, mint a rideg szempárt, aki jövőjét szemrebbenés nélkül darálta el.

Hallotta saját sikítását, csakhogy nem érezte testét. Már nem tudta, ki is ő valójában.

Ismét váltott a kép, majd egy cinkos mosolyú fiút látott maga előtt, ahogy zárdája előtt meglengeti a szabadulást jelentő kulcsokat. A következő pillanatban már lovon ültek, és vágtattak a siker felé.

Hirtelen katonák fogták közre őket. Fogalma sem volt, honnan kerültek elő. Lerántották a fiú mögül, aki hátat fordított lovával, hogy segítségére siessen, majd leugrott a földre és puszta kézzel esett neki az őröknek, fegyvere hiányában.

Látta a pillanatot, amint az egyik feketeruhás megemeli kezét. Kiara hiába mozdult teljes erejéből, hiába próbált szaladni felé, mintha csak egyre távolabb került volna tőlük.

Ekkor lecsapott a dárda, és az oly játékos, és jólelkű szívet hordozó mellkast egyetlen mozdulattal átszúrta. Hátborzongató sikoly rázta meg a vidéket. A lányé volt az, ahogy a fiú véres mellkasára hanyatlott.

Minden vörös volt, és csak egyetlen megfakult barna szempárt látott rajta keresztül. Élettelenül.

„Vigyétek a kutyáknak"- visszhangzott fejében újra és újra, egyre hangosabban, s kezdetben még egy, de a végére már több hang ismételgette.

Nem tehetik ezt! Nem, nem, nem! Jó ember volt, legalább eltemethetnék. Nem érhet így véget! Nem gyalázhatják így meg, csak mert megpróbálta megmenteni a foglyot. Nem vehetik el tőle a jogot, hogy Vitana földjébe temessék, csak mert ő volt az egyetlen ember aki kiállt érte.

Most pedig halott.

- Hé- szólt egy mély, dallamos hang.

Tisztább volt, mint amit eddig hallott, és a képek is kezdtek eltűnni a szeme elől. Egy könnycsepp csordult végig az arcán, áttörve csukott szemhéja alól, hogy aztán leérkezve a párnába olvadjon, mintha mindig oda tartozott volna.

Meleg kéz érintette karját, óvatosan, bizonytalanul. Ébredésre biztatta, de a hercegnő nem akart felkelni. Ostorozni akarta magát, feltépni a régi sebeket újra és újra, csak mert megérdemelte őket.

Egy ártatlan fiú élete száradt a lelkén, csak mert menekülni akart sorsa elől. Az áldozata pedig, mit sem ért. Ugyanúgy elhurcolták, láncra verték, börtönbe vetették, majd egy kocsiban hánykódott étlen-szomjan, hogy hozzá menjen egy ismeretlen zsarnokot, de sose uralkodhasson.

Nem volt értelme életének. Csak egy báb volt a sok közül, akiket a hatalmasok rángattak, és nem küzdhetett ellenük, ha nem akar még több fájdalmat, és halotti imát.

Ám a kéz, ami érintette, olyan kitartóan próbálta tartani benne a lelket, mintha beszélt volna szívéhez, egy szép történetet mesélve, amiért érdemes lenne fölkelni.