Annexus |☑️|

5

A takarok közé vetettük magunkat egymáshoz bújva suttogtunk kis titkokat egymás fülébe, minden mondat olyan halk volt mintha minden szavunkat figyelnék, fáradtak voltunk de annyira nem ,hogy elszakítsuk tekintetünket a másikról. Az éjfélt vártuk, ilyen csendben . Az óra még csak 11:57-et mutatott de nem akartam türelmetlen lenni, kivártam mivel rá várni több mint érdemes. Minden kis mozdulatára, érintésére . Még mindig messze volt az éjfél, de nem tudom úgy figyelni őt, hogy ne akarjak hozzáérni. Kezemet a puha bőréhez érintettem és simogattam és még mindig vártam. A telefonom világítani kezdett mutatva a 12:00-át. Szánkat összeérintettük és gyengéden csókoltuk egymást. Órákig, egészen addig még szemünk nem csukódott le.

Másnap reggel a takaróval körbebugyolálva feküdtem a puha párnák között.  A nap az ablakon keresztül sütött be és vetett fényt a falra és a fogason lévő ruhákra. Magam mellett viszont senkit sem találtam nyújtózkodtam ameddig csak lehetett hátha elérem a fiatalabbat és megölelhetem de nem találtam még a hideg parkettán sem. Felültem és körbenéztem,  nyomát sem láttam, se a ruháit vagy a törölközőt amit a zuhanyzáshoz hurcolt mindig magával, a víz sem csobogott a kis fürdőbe. Kimásztam az ágyból és a szekrényen levő epres cigarettás dobozt felemeltem, alóla pedig lassan szállt le egy boríték rajta az én nevemmel. Remegve vettem kezembe hiszen ez eddig nem volt itt, megijedtem.

Kedves TaeTae

Nem tudom megköszöni mindazt amit értem tettél,
megmutattad, hogy kell szeretni, milyen amikor valakivel szeretitek egymást.
Mert szeretlek, talán nem is tudod mennyire.
És most mégis el kell mennem, pedig tudom mennyi szükségünk van egymásra.
Szeretlek, szeretlek és szeretlek...
Mégis 
Sajnálom, Sajnálom sajnálom....
El kell mennem, és lehet már nem is találkozunk de tudd szeretlek. Mert ez nem mulandó, és véges. Ez a miénk és addig lesz mint mi is.

Kérlek ne keress.

I.L.V.JJ.

Minden szó az elmémbe  égett egyre keservesebben fogta a szívemet az a sok sajnálom. Én nem sajnálok semmit. A  papírt visszatettem a szekrényre és megkerestem a telefonom az ágyat feltúrtam a szekrényről ledobáltam mindent, miért nem találom ilyenkor azt a szart.  A szoba ajtót feltéptem és az asztalon lévő telefonra ugrottam. Yoongi számát azonnal tárcsáztam és vártam, vártam majdnem 5 percig csak könnyes szemekkel járkáltam fel alá a konyhába amikor végre felvette a telefont csak kiabálást hallottam.

- Mi van Tae? - Hangja gyenge volt mint aki most sírt. - Jól vagy? -zokog fel hangosan.

- Mi a baj? - Próbáltam a háttérben lévő kiáltásokból kitalálni mi történik. A szülei nem lehettek, hisz ők mindig nyugodtak voltak, illetve évente egyszer tartózkodtak otthon akkor is csak 5 napra.

- Velem minden oké.- És ezután halottam meg amit nem szerettem volna. Egy pofon csattant el majd egy keserves nyüszítés a telefon leesett, majd valami összetört. Próbáltam összerakni a dolgokat a szemem össze vissza ugrált miközben próbáltam feltérképezni, hogy mégis ki van ott miért és mi tört össze.

- Yoongi jól vagy? - Kezem remegett .- Válaszolj. - Megint kiabálás de ez már tisztán érthető.

" Nem fogom megváltoztatni miattad a véleményem mi van ha őt szeretem? Ez nem a te életed, ne döntsd el mit érzek!"

Jungkook sírt sőt bőgött és hangosan kiabált, ideges volt. Nem bírtam tovább arcomon a könnyek szaladtak végig, összeestem a parkettán és hallgattam ahogy talán életem szerelme kiabál a fájdalomtól. Tehetetlen voltam innen sőt talán ott sem sikerült volna mit tennem. De mégis mi van ha igen is tudok tenni valamit, fel sem fogva mindezt rohantam a kulcsomért miközben még mindig hallgattam ahogy a világ szép lassan megy tönkre körülöttem. Megint kiabáltak mikor én már a kulcsot próbáltam az elmosódott zárba helyezni. Nem sikerült, nem sikerült kinyitni miközben csak sírtam.

- Baszki, baszki...- még mindig nem nyílt az ajtó viszont  ekkor már felvették a telefont.

- Taehyung ha ide mersz jönni, Istenemre esküszöm soha többé nem szólok hozzád. Ez nem a te harcod. - Kinyomta a telefon ami a padlón koppant velem együtt, ismét könnyeztem összehúzódva a padlón a szívem kis darabjaival együtt, ismét magányosan.

Hogy romlott el minden ilyen gyorsan?