BACK TO WAR // Sherlock Fanfiction//

10.

John Hamish Watsonnak kezdett nagyon elege lenni a háborúból.
Az ezredes elég szűkszavúan fogalmazott az eligazításon, úgyhogy mikor megérkeztek a terepre, csak annyit tudtak, hogy egy hivatalos személyt kell megkerseniük az ellenséges területen, majd visszavinni az általuk biztosított terepre, ahol majd a helikopter felveszi őket. Persze mindez könnyebb volt elméletben, mint a gyakorlatban.

Az első néhány napban nem is volt semmi probléma. Szinte háborítatlanul haladtak egyre beljebb az ellenség területén a célpont felé, ám az ötödik nap éjjelén váratlanul rajtuk ütöttek.
Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a támadók nincsenek túl sokan, ám a meglepetés ereje az ő oldalukra billentette a mérleget. John biztosra vette, hogy máris van néhány halálos áldozata az akciónak.
Gyorsan fedezékbe vonult, remélve, hogy talán még nem vették észre, ám azt is szerette volna tudni, hogy mennyien vannak pontosan a támadóik, és azt is, hogy bajtársai mennyire vannak szorult helyzetben. Próbált keresni egy olyan helyet, ahonnan viszonylag láthatatlanul felmérheti a terepet, így lassan araszolni kezdett az árnyékban.
Éjszaka lévén nem volt nehéz kellően sötét helyet találni.
John hallotta a lövéseket, a kiáltásokat és a léptek zaját, ám olyan nagy volt a kavarodás, hogy szinte lehetetlen volt megállapítani ki van vele, és ki az ellenség. Nem akart kockáztatni, így nem adott le lövést. Ha véletlenül célt téveszt - ami nem szokott sűrűn előfordulni, de a sötétség ellene volt - megeshet, hogy az egyik társát találja el, de ha még nem is találna el senkit, a pozícióját elárulná, onnantól kezdve pedig akár célkeresztet is akaszthatna magára azzal a szöveggel, hogy "IDE LŐJJ!".
Egy ideig meghúzta magát a sötétben, de soha nem tudott sokáig egy helyben maradni.
Na, remek! Erről már megint Sherlock jutott az eszébe... Pontosabban az első közös napjuk, amikor a detektív magával "rángatta" a nyomozásába.
A rohadt életbe! - gondolta John, majd egy nagy lendülettel elrugaszkodott és belevetette magát a harcba...

*****

Néhány órával később Londonban:

Sherlock a kanapén ült. Egyedül volt.
Előtte az asztalon csupán két dolog hevert, a mobiltelefonja és John legutóbbi levele. Az egyikre SMS-t várt, a másiktól pedig... Nem tudta maga sem. Talán csodát? Hogy visszahozza Johnt?

Mostanában sokat gondolkodott Johnról. Akarva akaratlan eszébe jutott mindenféle hétköznapi dologról és ez kezdte kissé bosszantani.
Miért zavarja ennyire, hogy nincs itt? Hisz régen is egyedül volt. Miért kapcsol el mostanában mindig automatikusan a tévén, ha háborús filmet adnak? Miért várja az apró neszeket, amik John szobájából szoktak kiszűrődni csendesebb napjaikon? Miért érzi keserűnek a teát, mióta egyedül kell meginnia? És egyáltalán, miért érzi azt, amit érez? Nem tudná megfogalmazni, de ez valami új. Valami, amit sosem tapasztalt eddig, valami, ami egyszerre fáj és boldogít. Sherlocknak fogalma sem volt, hogyan lehetséges a kettő egyszerre, csak azt tudta, hogy ha nem történik hamarosan valami, bele fog őrülni ebbe az egészbe...

"Ahhh..."

A telefon. Végre!
Sherlock a készülék után kapott, hogy elolvassa a várva várt üzenetet.

"Mindig tudtam, hogy maga okos ember.
Éjjel kettőkor a... Tudja mit? Találja ki!"

Sherlock az órára pillantott.
18:47
Még bőven van ideje....

*****

Pontosan kettőre érkezett a helyszínre, még csak nagyon gondolkodnia sem kellett.
Bár sötét volt, már mesziről kiszúrta a vékony alakot a távolban.

- Pontos - szólt Irene, mikor Sherlock megállt mellette.

- Nem illik megvárakoztatni egy hölgyet - felelte Sherlock.

- No lám, milyen udvarias!

- A temető remek választás volt, úgyis rég látogattam már meg magamat. - mutatott a sírkőre, ami előtt álltak. - Mellesleg gyerekjáték volt rájönni. Mindig is gyengéi voltak az effajta különlegességek.

- Milyen jól ismer. De most nem ezért vagyunk itt, ha jól sejtem.

- Nem - mondta Sherlock, majd kihúzta a zsebéből a kis cetlit, amit a tetthelyen talált és átnyújtotta Irene-nak. - Hanem ezért.

- Ó.

- Tudni akarom mi köze volt a gyilkossághoz. Egyszer megmentettem azt a csinos fejét, többször nem fogom.

- Tudom - Irene visszaadta Sherlocknak a cetlit. - De nem is lesz rá szükség, hacsak nem tud valami mást rám bizonyítani, mert nem volt közöm hozzá.

- Ezt hogy érti?

- Ahogy mondom.

- Akkor ez... - mutatta fel Sherlock a kis cetlit.

- Csak egy kis játék volt. Szörnyen unatkoztam az önkéntes száműzetésben.

- De mégis hogy jutott be a...

- Ugye most nem fogja megkérdezni, hogy jutottam be a tetthelyre?

- Tévútra vezetett. Vesztegette az időmet - Sherlock kezdett dühös lenni.

- A saját akaratából indult más irányba, én csak elhelyeztem egy kis útjelzőt, de az utat nem én választom, hanem maga.

- De miért?

- Miért ne? - vont vállat Irene, és - bár sötét volt - Sherlock szinte látta maga előtt, ahogy fölényesen mosolyog. Kirázta tőle a hideg. Valaha nem így volt, de azóta változtak bizonyos dolgok.

- Tartsa meg magának az ostoba játékait, Irene Adler!

- Ejnye! Azt hittem hiányoztam. Legalább egy picit...

- Hagyjon békén!

Sherlock már épp indulni készült, mikor megcsörrent a telefonja. Csakis egy valaki hívhatta ilyen késői órán.
Mikor meglátta a kijelzőn a nevet, kedve lett volna elhajítani a készüléket.
Mycroft...
Semmi kedve nem volt a bátyjával bájcsevegni, így nemes egyszerűséggel kinyomta a hívást.

- Nem veszi fel? Mi van, ha fontos? - kérdezte Irene, tovább cukkolva Sherlockot.

- Nem az - szögezte le Sherlock. - Most pedig figyeljen! Valamikor sok figyelmet fordítottam magára, talán túl sokat is. Elszórakoztatott, én megmentettem az életét, azt hiszem kvittek vagyunk. Úgyhogy... Hagyjon. Engem. Békén. - Azzal megfordult és sietős léptekkel hagyta el a temetőt.

Nem sokkal később azonban már mélységesen bánta, hogy nem fogadta azt a hívást...