VÉGLEG » második kötet

Save Me

  ➳ 2016. augusztus 18.

Min Yoongi zsörtölődve toporgott Dr. Lee rendelőjének üres várótermében.

Fel-alá sétált a helyiségben, miközben a kezében lévő, kitömött borítékot markolászta. Úgy gyűrögette a hófehér papírt, mintha az lenne minden problémájának a forrása. Vagy legalábbis mintha azon akarná kiélni a benne felgyülemlett feszültséget, ami valamilyen szinten igaz is volt.

A fiatal férfi csak párszor torpant meg, de olyankor mindig éppen a Doki ajtaja előtt, hátha végre valahára szabad utat kap az orvosa rendelőjébe. Jobban mondva, ex-orvosa.

De hiába.

Az ajtó konokul zárva maradt.

- Mi tart ennyi ideig?- dünnyögte az orra alatt bosszúsan, miközben hanyagul a farzsebébe csúsztatta a viharvert borítékot, majd türelmetlenül összefonta maga előtt a karjait.

Utálom, ha várakoztatnak!

Yoongi egy hosszú pillanatig újból farkasszemet nézett a gyűlölt ajtóval, amely elválasztotta őt a Dr. Lee szobájától, viszont amikor a szemei megint a kifüggesztett névtáblára tévedtek, feszülten felhorkantott és sietve elfordította a fejét.

DR. Lee Heejung
- Pszichiáter -

A szavak már szinte beleégtek a fejébe, olyan sokszor olvasta el őket várakozás közben, ez pedig rendkívül idegesítette. Tudta jól, hogy őrültség, mégis úgy érezte, mintha a névtábla gúnyolódni akart volna vele.

Yoongi ilyen gondolatok kíséretében fordult el az ajtótól, ám még mielőtt odébb mehetett volna, egyszeriben megnyikordult a kilincs és kinyílt az ajtó.

A fiatal férfit készületlenül érték az események, de szerencsére volt benne annyi lélekjelenlét, hogy tegyen pár lépést hátra, mielőtt összeütközött volna azzal, aki kifelé szándékozott jönni.

Yoongi soha nem volt annyira hálás a reflexeinek, mint akkor.

Vagy mégsem?

Az ajtóban tudniillik egy körülbelül vele egykorú fiú állt, annyi különbséggel, hogy az idegen legalább egy fejjel magasabb volt nála. Gyönyörű sötétbarna szemei elkerekedtek, amikor Yoongi és ő majdnem egymásba botlottak, az utóbbit azonban már az se érdekelte volna, ha az ismeretlen átmegy rajta egy úthengerrel, annyira lenyűgözőnek találta a fiút.

- Hoppá- mosolyodott el a jóképű idegen, miután túltette magát a meglepetésén. - Ne haragudj, nem láttam, hogy itt vagy. Ugye nem ütöttelek meg az ajtóval?

Yoongi hirtelenjében azt sem tudta, mit feleljen.

Képtelen volt másra koncentrálni, csak az előtte álló, vonzó fiúra és annak szemkápráztató mosolyára. Az igaz, hogy az ismeretlen közel sem volt hibátlan, Yoongi ugyanis látta, hogy szabálytalan a fogsora, hogy le van nőve a festett haja, és hogy a magas termete mellett milyen előnytelenül mutat a vékony alkata, és mégis... az a csodálatos szempár mindenért kárpótolta. Mindenért.

- N-nem- nyögte ki végül Yoongi, amikor a csönd kezdett túl hosszúra nyúlni. - Dehogy. Nincs gáz. Jól vagyok.

- Huh, akkor jó- a fiú akkor már olyan szélesen mosolygott, hogy a szemei szinte egy vonallá préselődtek. - Nagyon ciki lett volna, ha véletlenül orrba vágom apa egyik páciensét, nem?