Ne fesd az ördögöt a falra,..

Lehulló fehér tollak

Némán sétáltam végig a város kihalt, sötét utcáin.

 Nem is figyeltem merre megyek, csak a gondolataimba révedve, zsebre dugott kézzel szeltem az utakat. Nem járt más a fejemben, csak a pár nappal ezelőtt történtek.

Azóta a nap óta zombiként mászkálok.

 Újra és újra felidézem az arcokat, az elmondottakat, a sokkot és a döbbenetet. Mondatok, szavak cikáznak az agyamban, megállíthatatlanul.

***

Értetlenül döntöttem kissé oldalra a fejem.

- Áldott alatt, az Isteni áldást érti? - néztem a vezérre kérdőn.

Lucifer elmosolyodott.

- Nem teljesen, de valami olyasmit.

Fáradtan felnevettem, majd a tenyerembe temettem az arcom.

- Nekem ez egy kicsit sok így egy napra. Mégis milyen isteni áldást hordozhat egy olyan ember, aki képes megidézni részegen egy rohadt démon? Utána meg hagyja, hogy az rajta élősködjön, sőt a barma még bele is szeret! Aztán egyik napról a másikra már olyanok, mint valami ostoba házaspár, azzal a különbséggel, hogy a mi kedves démonunknak nincs egy rohadt pozitív érzelme sem!! - nevettem fel hisztérikusan, miközben Lucifer elégedetten mosolygott rám. - Arról nem is beszélve – fojtattam. - hogy egyik napról a másikra megjelenik egy horrorral teli rémálom, és nem, hogy elmúlna ha felébredek! Akkor még valósághűbb! Aztán megjelensz te – néztem Lilithre, aki érdeklődve, játékos mosollyal fordult felém. - csak úgy, a semmiből és rám hozod a frászt. És ha még ez nem elég, Beelzének ma elgurult a gyógyszere és majdnem megölt! Aztán megjelenik maga! – fordultam újra a vezér felé, aki még mindig kaján mosollyal figyelte a kifakadásom. - Egy pillantásával leküld a Pokolba, a kísérője rám mászik, most meg azt mondja, hogy isteni áldást hordozok magamon!

 A kezeim remegni kezdtek az eddig elfojtott feszültségtől, majd éreztem ahogy az ajkaimra egy örült, kétségbeesett, mégis remegő haraggal teli mosoly kúszik. Lassan sétáltam közelebb az asztalhoz, majd egyik kezemmel rátámaszkodtam és egyenesen a széken ülő Lucifer fölé magasodtam és az arcába hajoltam.

- Mondja el hát, ó nagy vezér, aki az elkárhozott lelkeket vezeti, mi az a kicseszett isteni áldás amit hordozhatok magamon, ha a kettőnk útjai keresztezték egymást?

***

 Fázósan húztam össze magamon a kabátot, amikor leültem a lakásunk előtt lévő padra. A tél egyre erőteljesebben jelezte a közeledtét. De az arcomat simogató hideg szél sem tudod rávenni, hogy felmenjek. Igaz, semmire nem vágytam úgy most, mint egy meleg teára vagy egy radiátorra, mégsem álltam fel a padról.

Jó volt kicsit egyedül lenni.

 Lassan szívtam be a hideg levegőt. Most csak bámultam magam elé és próbáltam semmire sem gondolni.

Csak bambulni és létezni.

 Néztem a lakásokban felvillanó lámpákat, a bulizni induló embereket, az unottan elhajtó autókat.

 Ekkor a lábaim lassan, de biztosan kezdtek átfagyni. Nagy sóhajjal álltam fel a padról és indultam meg a ház irányába. Amikor beléptem a bejárati ajtón, Beelze már várt rám. Lasán nekidőlt a falnak, a kezét keresztbe fonta. Ahogy kinyitottam az ajtót, felém fordult és biccentett egyet a fejével a nappali irányába. Levettem a kabátom, majd beletörődve indultam el Beelze után. A helyiségben nem állt meg, folytatta az útját a hálóig. Az ajtóhoz érve megálltam, nem mertem moccanni. Ő kecses mozdulatokkal sétált a bútorhoz és feküdt rá.