A hang

941 102 11
                                    

Először is szeretném megköszönni a kommenteket!
Akartam rájuk válaszolni, de a vizsgaidőszak, mint derült égből tehénszar szakadt a nyakamba és iszonyatosan el voltam havazva.....
Szóval még egyszer nagyon, nagyon köszönöm őket!
Mindig felvidítanak és imádom olvasni őket!

Remélem amit most írtam is ilyen élmény lesz XD

***

- Beelze....

A hangom, mintha a síron túlról szólna, élettelen volt, fagyos és fájdalmas. De ez volt minden, amit abban a pillanatban ki tudtam mondani.

Nem láttam semmit, nem éreztem semmit.

Csak egy dolgot.

Ürességet.

Mert fel sem fogtam, ami körülöttem történt! Látni a nőt, akit mindennél jobban szeret. Akire boldogan mosolyog! Akit szorosan tart a karjaiban! Akit soha többé nem engedne el......

Ekkor jöttem csak rá, mennyire pótolható is vagyok. Rájöttem miért mondja Ruth azt, amit.

„Felesleges, hasztalan."

Mennyire igaza volt. Mennyire ostoba is voltam, hogy valaha is reménykedtem!

Ahogy Beelze magához ölelte az apró, törékeny teste, a nő közelebb bújt hozzá. Ugyan úgy, ahogy néhány perce még én is akartam...

A fájdalom nem egyszerre jött. Apró szúrásokként érték a szívem, mindig jobban fájva mint az előző. Mert nézni, ahogy az, akit szeretsz, boldogan segíti talpra azt a nőt, azt a gyönyörű nőt, akinek a mosoly még engem is egy tavaszi, virágokkal teli rétre emlékeztet, rettenetesen fáj.

De ebben a pillanatban ért utol az emberi felem.

A férfi énem!

Az, amelyik nem hagyta, hogy kimutassam a fájdalmat, amit érzek. Az, amelyik csak áll némán, döbbenten és magyarázatot vár. Az, amelyik összeszorított fogakkal tűr és csak a szemeiből tudod kiolvasni, valójában mit is érez. Pont így volt ez most is. Csak álltam és néztem őket, mereven, érzelemmentes arccal.

- Beelze - suttogtam a szoba csendjében.

A démon, mint aki álomból ébredt kapta fel a fejét és nézett rám. Egyesen a szemembe.

Féltem.

Félte, ha még egyszer kimondom a nevét, a hangom elcsuklik, elerednek a könnyeim, vagy itt helyben rosszul leszek. Ezért csak néztem őt, fájdalomban úszó szemekkel, rezzenéstelen arccal, összeszorított fogakkal.

Ekkor egy másik szempár is csatlakozott az övéhez, egy gyönyörű kék szempár.

Natasha mosolya meleg volt, mint a tavasz első napsugara egy hideg tél után. Simogató és lágy. Mégsem éreztem valódinak.

- Michael! - lépett elém. - Natasha vagyok! - nyújt kezet kedvesen.

Vérvörös haja apró hullámokban omlott a vállára, ami olyan fehér volt, mint a fal. Az arcán lévő szeplők semmit sem csúfítottak rajta. S, habár nem ő volt a legszebb nő, akivel valaha találkoztam, mindent megtestesített, amit csak ember kívánhat magának.

- Tudom.

Ennyi. Semmi kézfogás, semmi, amivel fizikailag érintkeznem kell vele.

A nő lassan húzta vissza a kezét. Csak nézett rám mosolyogva.

„Undorító!"

„Takarodj!"

„Már nincs rád szükség!"

A lidérces hangok lassan érték el a szívemet, egyre mélyebb sebeket hagyva maguk után.

Vagy te még nem érezted ezt?

Soha nem érezted feleslegesnek magad? Látva azt, akit szeretsz, egy másik emberrel.....közben egyre csak azt érezve, hogy mennyire nem illesz oda......mennyire tökéletesek ők ketten együtt....pont mint két összeillő puzzle darabka.

És talán te is egy ilyen darabka vagy.....de biztos nem az ő képükben.

Egy pillanatra szorosan lezártam a szemeimet.

Össze kell szednem magam!

Mikor pilláim újra kinyíltak, az elhatározást a döbbenet váltotta fel. Egyszerre több dolog úszott be elém.

Beelze elkerekedett, mégis dühtől és gyűlölettől izzó szemei.

Natasha bűnbánó arca.

És egy hatalmas tenyér, amely hátulról nyúlt közvetlenül az arcom elé.

Minden egy pillanat volt.

Ezután csak Beelze kinyúló kezét láttam és Ruth ijedt kiáltását halottam. Aztán volt egy villanás. Mintha közvetlen közelről belevakuztak volna a szemembe, fájt és reflexszerűen kaptam oda a tenyerem.

- Michael!

Ez a hang.

Ez a kedves hang, ami annyiszor vigasztalt meg kiskoromban. A hang, ami mindig velem volt és segített, ami velem bujkált a szekrényben, az ágy és a paplan alatt is.....és ami egyszer csak kámforrá vált az idő múlásával.

Mosolyogva fordultam a mögöttem lévő alakhoz, aki semmit sem változott! Évekkel ezelőtt is ugyan ilyen meleg mosolya és kedves tekintete volt. Arca még mindig fiatal volt, alig lehetett idősebb nálam, de arany színű szemeiben látszott már a kor.

- T-te itt vagy! - néztem rá boldog mosollyal.

Ő csak kedvesen mosolygott, a tenyerét pedig a fejem tetejére téve, simogatni kezdett.

- Most már minden rendben lesz!

Értetlenül néztem rá, mire bevillantak a képek.

Beelze dühös tekintete, Natasha bűnbánó arca, mégis elégedettségtől csillogó szemei, és Ruth kétségbeesett kiáltása.

Remegve kaptam az előttem állóra a tekintetem, a számat pedig szólásra nyitottam. De minden szó ráforrt, amikor megláttam a mögötte elterülő látványt. Az éget rózsaszín és narancssárga fátyol fedte, a földet pedig fehér sziklák uralták. A látvány egyszerre volt gyönyörű és elborzasztó.

- Hol..? - akartam kérdezni, de ahogy rá néztem, a szemei kiguvadtak, és félelemmel vegyes csodálattal néztem az előttem álló alakot.

- A Menny és a Pokol között. Ti ezt hívjátok purgatóriumnak, habár sok megállapításotok ezzel kapcsolatban hibás - mondja tovább csevegve, mintha mi sem történt volna.

Éveknek tűntek, mire felfogtam mindazt, ami az előbb kijött a száján.

- Te meg....miről beszélsz? - remegtem meg a sokkból feleszmélve. A hangom először rettegő és bizonytalan volt, de látva, hogy nem kíván válaszolni, hanem csak még szélesebben mosolyog, dühösen kaptam el a ruhája anyagát és húztam közelebb. Gyilkos tekintettel kiabáltam rá.

- Válaszolj, Herceg! Miért hoztál ide? És miért vannak angyal szárnyaid?

Ne fesd az ördögöt a falra,..Where stories live. Discover now