A rosszcsaj élete /BEFEJEZETT/

58.rész

Csalódtam benned

Adam arrébb húzott, kezeit lassan a derekamra csúsztatta, és rám nézve várta hogy kezdjük. Én is a vállára tettem kezemet, és az ismételt folyamatot kezdtük el csinálni...

De mielőtt még elkezdtük volna Mark felé sandítottam, aki karba tett kézzel vizslatta Adamet, miközben szemeivel megfolytani készült őt. De miután észrevette hogy figyelem makacsul pillantott rám. Ahogy tekintetünk találkozott, mintha kicsit meglágyult volna, és a dühöt valami más érzelem váltotta volna át. Talán csalódás. De nem tudtam megfigyelni, ugyanis Adam a nevemem szólítva kérte, hogy figyeljek rá, és kezdjük el.

-Na szóval-köszörülte meg a torkát, mintha csak beszédet készülne mondani-ahoz hogy minden jól menjen, nagyon fontos a helyes tartás.-nézett a partneremre neki beszélve. Nem kellet hátra néztem, hogy lássam Mark lángoló pillantásait. A két fiú között iszonyúan vibrált a levegő, amire látszólag Adam rátett még egy lapáttal.-Fontos hogy partnerünket erősen tartsuk , nehogy baja essen-húzott picit közelebb magához, miközben kezét még jobban a derekamra szórította.-Te pedig-nézett rám-biztosan fogd meg a vállam-engedet el egyik kezével egy pillanatra, és lágyan megfogva a kezem a széles vállára csúsztatta. Meg kell hagyni volt válla a srácnak. Nem is akár milyen.
Ámuldoztam el, majd Adam bólintott és bemutattuk a feladatot. Hipp-hopp a levegőbe emelt, fordultam eggyet és már is a karjai között találtam magam.
Valóban más volt az egész. Könnyedebb volt , és szinte már így egyszerűnek is tűnt a feladat.

Mikor Adam letett a földre azt kellet észre vennem, hogy mindenki minket bámul. Ami még kínosabbá tette a már most is elég kellemetlen szituációt.

De végül az eseményeket a csengő hangos visítása zavarta meg.
Marknak sem kellet több. Abban a pillanatban sarkon fordult és viharózva száguldott ki a teremből.
Kétségbe esve néztem utána, majd Adam szemébe nézve csak ennyit mondtam:
-Ne haragudj!-majd meg sem várva válaszát eltoltam magamtól és Mark után szaladtam.

Igazság szerint nem tudom miért rohantam ennyire utána. Hisz én nem tehettem semmiről. Ő dühödött be Adam jelenlétében. De úgy éreztem mint barát és partnere kötelességem beszélni vele. Jobb kilátásra bírni vagy legalábbis megnyugtatni.

Hosszú lábait hihetetlen gyorsan szedte. Mikor befordultam az öltözőkhöz, akkor lépte át a küszöböt és tiszta erőből becsapta maga után az ajtót. Idegesen pillantottam a becsapott ajtóra. Még az is megfordult a fejemben, hogy nem érdekel és szépen besétálok az öltözőbe, nem törödve hogy kik öltöznek ott. De ezt inkább elvetettem. Egyrészt nem akartam felfordulást okozni, ami valljuk be a régi énemre vissza nézve lelkiismeret furdalás nélkül megtettem volna. Sőt, még élvezettel tettem volna be a lábam, és örömmel bámultam volna meg az öltözködő srácokat. Ami itt még jobb is lett volna, főleg hogy ez a gimi tele volt jobbnàl jobb, izmosabbnál izmosabb pasikkal. Akik póló nélkül bizonyára nyál csorgató látványt nyújtanak. De ezen inkább nem agyaltam tovább, hanem berontottam a lány öltözőbe és turbó sebességgel öltözni kezdtem. Szerintem még soha életemben nem készültem el ilyen gyorsan. Már a kabátom cipzárját fel sem húzva kaptam fel a táskám, és indultam ki.
De pár méter után meg is torpantam. Honnan a jó anyámból tudhatom hogy Mark már a haza vezető úton vagy kitudja merre jár, vagy még mindig az öltözőben tényfereg. Bár az előzőre mertem volna fogadni, nem lehettem biztos benne hogy a megérzéseim igazak e. De szerencsémre épp az egyik osztálytársam lépett ki az ajtón.

-Hé, Jack!-léptem elé, mire felkapta fejét a telefonja kijelzőjéről-Mark még bent van?-érdeklődtem, miközben alig vártam hogy válaszoljon.

-Nem, már elment.-vágott unott fejet, mire én sarkon fordultam és a kijárat felé vettem az útat. Gyors léptékben tártam ki a gimi bejáratát, szemen egyből Markot kezdte keresni. Hamar kiszúrtam, és épp a suli előtt lévő úttest zebráján ment át ideges lépteivel. Na baszki! -gondoltam , és futásba kezdtem.

Muszály beszélnem vele.-lebegett a szemem előtt.

Kiérve a suliból szét se nézve kiléptem az útra, amit hangos dúda szó követett, és persze az anyukámat sem boldogan üdvözölték. De mit sem foglalkozva, a tőlem màr nem is olyan messze lévő fiú után eredtem.

-Mark!-kiabáltam utána, de mint aki meg se hallja zavartalanul folytatta utàt. Ismét futásba kezdtem, így már csak pár méter választott el egymàstól. -Basszus állj már meg!-mondtam már kissé dühösen, a fél tüdőmet kiköpve, hisz egy kisebb maratont futottam le miatta.
Végül megállt, és idegesen pillantott rám, de úgy mintha csak szívességet tenne nekem.

-Mi az?-kérdezte olyan lekezelő stílusban hogy ha nem a legjobb barátom lett volna tuti felképelem. De nem törődve vele, barátságosan folytattam.

-Beszélhetnénk?-kérdeztem tekintettemet az övébe furva, de nem várt módon nem az a fiú tekintett vissza rám, akit annyira szerettem. A beszólásaival, a humorával, az aggódássával, a kedvességével, és a gyönyörű barna szemeivel. Ezekből abban a pillanatban a töredékét sem láttam. Helyette lekezelően, és gúnyos mosollyal vizslatott.
Rá sem ismertem. Főleg miután megszólalt.

-Még is minek Vic? Talán azt akarod elmagyarázni mit is rontottam el, a hibáimról akarsz társalogni? Vagy azt vesézük ki milyen jó volt Adammel együtt dolgozni? Hisz ő tökéletes, és mindent jobban tud! De ezt te csak tudod.-köpte a képembe a szavakat, amit én tátott szàjjal hallgattam. Nem hiszem el, hogy így beszél velem. De ha ez még nem lett volna elég, folytatta- Szeretnéd ha visszamennénk, hogy újra bemutassátok? Hisz olyan jó volt titeket nézni.-mosolygott a képembe gúnyolodva. Kezemet ökölbe szorítva tartottam lent. Ne üsd meg Vicy! Még ne!

Egyszerűen a sokk hatására nem tudtam mit mondani. Hihetetlen hogy pont ő vágta ezeket a fejemhez, ráadásul ilyen hangnemben. Szívem szerint látva a gúnyos vigyorát, már rég felképeltem volna. De mégse tettem meg. Uralkodtam magamon, de a türelmem végesnek látszott.

-Remek. Beszéltünk.-fordult meg és újra elindult hazafelé. De nem hagyhattam ennyivel elmenni. Ezt se a régi, se a mostani énem nem engedhette meg magának.

-Ez vicces.-nevettek fel erőtlenül már csak kínomban, mire Mark ismét megtorpant, de most nem fordult meg. Előre meredve állt előttem, én pedig a hátának beszélve folytattam.-Nem értem miért én vagyok a bűnbak.-kezdtem halál nyugodtan, pedig belülről a fájdalom mardosott, visszagondolva a szavaira és ahogy beszélt velem. Az arcàról már nem is beszélve.-Hisz én semmit sem tettem ellened, és rohadtul nem tudom miért gyülőlöd ennyire Adamet, de ez legyen a kettőtök baja. Én csak segíteni akartam, beszélgetni. De úgy làttom màr arra se vagy képes.-tartottam egy kis szünetet, de végül folytattam-De annyit mondhatok Mark Adams. Többet ne számíts rám, és felejtsd el engem!- mondtam határozottan pedig a lábaim remegtek. De ezt ő szerencsére nem láthatta, majd nehezen, de én is hátat fordítottam neki, és ott hagytam.

Belülről hatalmas fájdalom kerített hatalmába, mely még talán soha se. De mint mindig, erősnek mutattam magam. Nem győzhetnek le az érzéseim. Nem és nem!

Újra a suli felé vettem az utat, bár nem tudtam hová. Csak tényferegtem, hisz semmi kedvem nem volt haza menni azon az út vonalon, ahol az a szemét megy most végig.
Hirtelen egy személyt pillantottam meg kapucnijával a fején. Lazán álldogált ott, míg meg nem pillantott engem. Szükségem volt valakire, akinek a karjai közé bújhatok, és eltereli a gondolataimat. Mintha csak azért állt volna ott, mintha csak rám várt volna. Így felé vettem az írányt.

Kissé bizonytalanul lépdeltem hozzá, mert elég csúnyán ott hagytam a próbán. Fölöslegesen. Pedig ő csak segíteni akart.

De amint oda értem elé mosolyogva széttàrta karjait. Nekem sem kellett több, szorosan odabújtam hozzá.

-Ne haragudj, hogy ott hagytalak! Ott kellet volna maradnom.-motyogtam a mellkasába. Adam csak lágyan a hajamra simította kezét.

-Ne aggódj ezen!-suttogta nyugtatólag, és szorosabban magához vont. Karjai közt úgy éreztem biztonságban vagyok, bármi történjék is. De ennek ellenére egy fránya könnycsepp így is kifutott a szememből.

Mit művelsz velem Mark Adams?