Bajkeverők

Dráma láma(15.rész)

Szerencsém volt, hogy a telefonomon be volt állítva az ébresztő, anélkül biztos hogy elaludtam volna. A japán rock zene basszusa tuti, hogy még egy medvét is kiugrasztana barlangjából a tél kellős közepén.

Szememet megdörzsölve fordultam az ágy széléhez, majd másztam le róla. Első utam a mosdóba vezetett, de nem sikerült akadály nélkül eljutnom oda.

- Jó reggelt! - köszönt anya, mire kissé megugrottam, majd mosolyogva ismételtem meg szavait. - Hű, szörnyen festesz - lépett hozzám és közelebbről megvizsgáltam arcomat.

- Nagyon karikás a szemem? - kérdeztem motyogva, mire aprót bólintott.

- Talán nem az éj közepén kellene hazajönni - szólt apa a konyha irányából. - Szabad megtudnom, hogy merre csavarogtál? - dugta ki fejét a falak takarásából.

Próbáltam jófej lenni vele és úgy tenni, mintha semmiről sem tudnék, azonban nem ment tovább ez a színjáték. Tudtam, hogy ki fog bukni belőlem egyszer minden, amiről tudok és ez el is kezdődött.

- Na és te? Hova jársz el majdnem minden nap? Nem a munkába mész vissza! Nem is arra indulsz el! - kiáltottam egyre hangosabban és ökölbe szorult kezem. - Nem vagyok már kislány! Nem tudsz átverni!

Anya a kezemhez kapott és megszorította kissé, ezzel lenyugtatva engem. Arcára emeltem tekintetem és remegő ajkait látva tudtam, hogy rossz ötlet volt felhozni. Anya is sejthetett valamit, csak nem akart veszekedést.

- Arról nem kell tudnod - sütötte le szemeit apám. - De úgy látszik, hogy már mindegy. Elmentél oda, igaz? - kapta rám tekintetét. Halványan bólintottam, de nem mondtam semmit, mert nem akartam a sakálokat bajba sodorni.

- Mondd, hogy nem jársz többet oda! - fordult apu felé anya. Ekkor már én szorongattam az ő kezét.

- Mindent azért teszek, hogy védjelek titeket - felelte, majd visszahúzódott a falak mögé és hallottam, ahogyan kiönti a reggeli kávéját.

- Ma busszal megyek suliba! - kiáltottam el magam, apának célozva, aztán berontottam a mosdóba, hogy kissé rendbe szedjem az arcom.

Fájt anyát reggel otthagynom, de a buszon ülve eszembe jutott, hogy nem marad sokáig egyedül, hiszen mennie kell dolgozni.

Fura volt a városban gyalogolni, miután leszálltam a buszról. Olyan volt, mintha eddig egy dobozban éltem volna. Tegnap ez a zárka kissé nagyobbnak tűnt már, amikor motoron ülve szeltük az utcákat. Azonban csak most törtem ki igazán a doboz falain.

Munkába, boltba és iskolába igyekvő járókelőket láttam mindenhol. Az autóban ülve mindez olyan más volt.

Akkor csak alakokat láttam. Most viszont láttam az érzelmeiket, hallottam boldogságról árulkodó nevetéseiket, vagy éppen sírdogáló hangjukat. De nemcsak láttam, hanem éreztem is testemen őket. Nem igazán figyeltek másra, csak az órájukat bámulták, hogy el ne késsenek. Többször is vállamnak ütköztek és nagyokat taszítottak rajtam.

Felüdülés volt elhagyni a központot és egy másik utcára lépni, aminek végén ott volt a sulim. Mikor már a kerítésnél jártam, Ten neve jelent meg telefonomon. Nem vettem fel, inkább elutasítottam a hívást és felgyorsítottam lépteimet.

Mikor befordultam a kapun, megpillantottam a fiút Taeyonggal és Damival, akik kavicsokat rugdostak mellette.

- Szia! - emelkedtem lábujjhegyre, hogy egy puszit nyomhassak szájára.

- Jó reggelt! - fordította el arcát, így befuccsolt tervem. Kérdőn néztem a többiekre, de azok nem emelték fel fejüket, tovább pásztázták a földet újabb kavicsok után kutatva.