Bajkeverők

Titkok fénye(24.rész)

- Mennem kell, beesteledett – fordult el Lucas.

- Szia! – kiáltottam utána és beléptem a házba.

~ Lucas szemszöge ~

- Várj! – hallottam meg Jimin kiáltását. – Miért vagy nekem olyan ismerős?

- Nem messze lakok innen, valószínűleg az utcáról ismerős a képem – válaszoltam nem törődően.

A hányinger kerülgetett. Legszívesebben a szemei közé köptem volna és a képébe ordítottam volna mindent. Megkérdeztem volna, hogy milyen érzés volt egy kisgyerek anyját megölni. Élvezte? Mi volt anyám utolsó szava?

De nem tettem, hiszen Sua apjáról volt szó.

- Nem úgy értettem – hallottam meg közelebbről a hangját, majd éreztem, ahogyan vállamra teszi a kezét – Állj meg, légy szíves!

Egy mozdulattal lerántottam kezét magamról és mélyen szemébe bámultam.

Mint aki valamitől rettenetesen megijedt, hátratántorodott. A levegőt gyorsan kezdte el kapkodni és cikázó szemekkel nézett.

- Na, rájöttél már honnan? – ordítottam el magam és közeledni kezdtem felé. Métereket lépkedett hátra. – Eláruljam, vagy kitaláltad már? – Tovább ment, a ház felé. Már csak lépésekre voltunk az ajtótól.

- Nem – válaszolta. – Az nem lehet igaz – rázta a fejét.

- Ó, dehogynem.

- Miért hasonlítasz annyira Jackson Wangra? – kérdezte tekintetét elkapva.

- A fia vagyok – válaszoltam halkabban. Nem akartam, hogy Sua esetleg meghallja, hogy még nem mentem haza.

Jimin tekintete megváltozott. Sajnálatot láttam szemeiben és azt, ahogyan megpróbál összerakni mindent a fejében.

Eljött az idő, hogy megtudjam az évek óta megválaszolatlan kérdéseket.

- Mondd, milyen volt!? Milyen volt végignézni, ahogyan a saját kezed által kioltott élet a földre hull? – nem bírtam halkan megkérdezni. Nem tudtam visszafogni magam. Túlságosan mélyen érintett, hogy anyám gyilkosával álltam szemben, akiben egyre több érzés kavargott. Nem válaszolt, ezért tovább gyötörtem. – Milyen volt egy kisgyerektől elvenni az édesanyját? – ordítottam arcába. Lábai megremegtek, majd összerogyott és a földre terült. Arcát kezei közé temette és remegve kapkodta a levegőt.

- Ne! – ordított fel Jimin. Hangja úgy csengett, mint mikor ezernyi ember az életéért kiáltott. – Én, én... sajnálom! – ordított ismét, térdeire rogyva.
Az ajtó kinyílt mögötte.

- Nem kell a sajnálatod! – rúgtam bele. – Hozd vissza az anyámat! – ordítottam még egyszer, mire szemeimből könnyek gördültek elő. – Hozd vissza! – kaptam fel fejemet és megpillantottam az ajtóban ácsorgó lányt. Szemei csillogtak és értetlenül pillantott hol rám, hol az apjára. Nem bírtam Suara nézni. Elkaptam tekintetem és elfutottam.

Menekültem a romlott lelkű gyilkos környezetéből.

~ Sua szemszöge ~

Miután beléptem a házba valamiért úgy gondoltam, hogy visszafordulok és megkérdezem, hogy nem-e jönne el holnap a suli elé órák után, hogy utána újra együtt lógjunk. Gőzöm sincs honnan jött az ötlet és a magabiztosság.

A kilincsre tettem a kezem és ekkor meghallottam, hogy az ajtó túloldalán Lucas és apám beszélgetnek.

Nem hittem a fülemnek, amikor megtudtam, hogy miről van szó.

A hangokat egyre közelebbről hallottam és éreztem, hogy Lucas egyre inkább idegből szól.

Az apám vette el tőle az édesanyját?

Meg kellett róla bizonyosodnom, hogy ez tényleg megtörténik. Tényleg ők beszélnek a házunk előtt. Kinyitottam az ajtót és a sötétség ellenére én mégis megvilágosodtam.

Világossá vált, hogy ők azok és az apám tette azt.

Az apám a földre került, Lucas pedig a sötétbe veszett.

Hallani akartam az ő szájából az igazságot.

- Igaz ez? – motyogtam remegő ajkakkal.

- Sua? – fordult felém, kezével ellökve magát a talajtól.

- Kérdeztem valamit! – ordítottam – Igaz, hogy te ölted meg Lucas anyját? – tettem meg egy lépést.

A földre szegezte tekintetét.

Az arca irányába nyúltam, hogy magam felé fordítsam és a szemembe nézve válaszoljon, de még mielőtt ez bekövetkezett volna, válaszolt.

- Igen – suttogta – én lőttem le – mondta tisztábban.

Kezem, amely felé közeledett, ökölbe szorult. Be akartam húzni egyet.

A saját apámnak.

De nem tettem meg.

Tenyeremet mellkasának feszítettem és egy erőteljest taszítottam rajta.

- Hogy tehetted ezt? Nem gondoltál arra, hogy így más is sérül, nem csak te? Bírtam Lucast! Ezek után, hogy lennék képes a szemébe nézni? Gyűlöllek! – ordítottam, majd a házba rontottam.

Egész estére a szobámba zárkóztam.

Nem jöttek a gondolatok. Sem az álom. Ahogyan a könnyek sem.

Ennél már a pokol is jobb lenne.

Mit tegyek?

Hová menjek?

A felkelő nap fénye erőteljesen vágott be ablakomon. Melynek hangja is volt.

Hatalmas csattanások az üvegen.

Kövek repültek neki.

Megvártam, hogy vége legyen a monoton kattogásnak és csak a végeztével léptem oda, hogy kilessek rajta.

Egy alak állt lett, aki ide-oda rohangált, talán újabb köveket keresett.

- Hagyd abba! – kiáltottam el magam.

Felpillantott és szétnyitotta ujjait, aminek következtében a kavicsok a földre hulltak.

Kezeivel tölcsért formált szája köré, kapucnija pedig leesett fejéről.

- Gyere le! – utasított.

Lucas volt az és egyenesen felém meredt. Muszáj voltam elkapni képemet. Nem bírtam a szemében nézni.

- Menj el, kérlek!

- Gyere velem! – szólt ismét.

- Hová?

Vállat rántott és oldalazni kezdett a bejárat irányába.

Mit tegyek?

A szívemre hallgattam, amely egyre jobban húzott hozzá.

Megragadtam az asztalon lévő porcelánperselyem, amit a falhoz vágtam. Darabokra tört, amikből könnyedén kapkodhattam ki a megspórolt pénzemet. A telefonommal együtt a zsebembe rejtettem azt, majd kilestem az ajtómon. Nem láttam sehol senkit, tiszta volt a terep.

Lerohantam a lépcsőn, majd végigcsörtettem a házon.

- Épp készültem bemenni, mert hallottam valamit bentről – ijesztett rám felszólalásával az ajtófélfának támaszkodó fiú.

- Ilyen hangos volt? – lepődtem meg. – Ne! Akkor a szüleim is hallották!

- Menjünk! – lökte el magát a faltól Lucas.

- Nem! Külön megyünk.

- Te sem gondoltad komolyan, hogy egy malacnyi pénzzel mindent túlélhetsz – pillantgatott zsebem irányába.

- Márpedig de! – indultam el az út irányába, egy random útvonalon. Lucas a ház mellé futott, majd hallottam, ahogyan a motorjával a nyomomban gurul.

Megtorpantam.

- Nem mehetek veled – hajtottam le fejemet.

- Az apád bűne nem a te felelősséged!

Megcsóválta a fejét, leállította a motort és mellém lépett.

- Nézz a szemembe! – utasított, de csak a távolba meredtem. Megragadta az arcomat, így muszáj volt, hogy az íriszeibe bámuljak. Arcom forróvá vált tenyere alatt és szám szélét harapdáltam.

- Nem megy!

- Sua!

- Mi van? – kiáltottam.

- Egy ideig próbáltam nem foglalkozni veled. Nem nézni rád, de nem ment. Tudtam, hogy folyton látni fogom, ahogyan anyám a földön fekszik, elvérezve, ha rád nézek, de nem bírom tovább. Veled akarok lenni!

- Nem!

- De igen!

Szívem összeszorult és úgy éreztem menten elájulok. Szemeim cikázni kezdtek, akár egy musztáng.

Lucas lazított a kezén, mely már csak cirógatta arcomat. Közeledett felém. Lehelete orromat érintette, majd ajkai az enyémeket. Rövid volt, de mégis nyugtató hatású.

Elhajolt tőlem és ismét szemembe bámult, válaszra várva.

- Mire vársz még? – kérdeztem nevetve.

Csak ennyi kellett neki.

Megragadta kezemet és a motorhoz vezetett. Lábamat átdobtam rajta, majd a száguldásba vetettük magunkat.

Mikor megálltunk pihenőre egy benzinkútnál, kikapcsoltam a telefonomat.

Lucas érdeklődően nézte végig tettemet.

- Mi az? – kérdeztem.

- Aggódni fognak miattad – vakargatta tarkóját.

Vállamat megrándítva indultam el a benzinkút boltjába. Hasam már jelezte, hogy ideje megreggelizni. Éhesen minden nyalánkság olyan hívogató volt és nehéz megállnom, hogy ne vegyem meg őket. Minden drága volt, de igyekeztem a legolcsóbb kajákat kinézni.

- Elmegyek a mosdóba, addig keress nekem is valamit – bökte meg derekamat Lucas, hogy egy pillanatra figyeljek rá.

- Oké! – emeltem testemhez pár dolgot, hogy úgy tartsam meg markomban a készételeket.

Gőzöm sincs meddig maradunk távol, ezért jól felszerelkeztem. A pult mellett, a kasszásra várva, hogy összeszámolja a áruk árát, szememmel még gyorsan átfutottam a kínálatot. Tekintetem megakadt egy köteg szigetelőszalagon. Az emberek mindig azt mondják, hogy az mindenre jó, ezért azt is a pultra raktam.

Lucas akkor tért vissza, mikor éppen magamhoz vettem a kifizetett cuccokat.

- Dagadt egy malacot vágtál a falhoz - kuncogott fel, mikor látta, hogy eléggé felpakoltam.

- Már sajnálom szegényt. Jó malac volt – görbült lefelé szám – Azért segíthetnél! – kiáltottam utána, mikor már a fotocellás ajtónál járt és hozzávágtam a szigszalagot.

- Ez mégis mire? – nevetett fel, miközben visszalépdelt hozzám és kezei közé gyűjtött néhány dolgot.

- Sosem tudhatod, mikor akar szétesni a sok hülyeségemtől a fejed. Majd ez összetartja – húztam kaján mosolyra számat. Szavaim hallatán szemei elkerekedtek és roppant meglepett arcot vágott.

- Jobban át kellett volna gondolnom ezt az elszökősdit – állt továbbra is lefagyva.

Biccentettem egyet, majd elhagytam a boltot és a motorhoz vettem az irányt.

Lepakoltam az ülésre pár dolgot, ami pedig a markomban maradt, azt azonnal kibontottam és falni kezdtem.

- Nekem mit vettél? – kérdezte a fiú.

- Azt eszel, amit akarsz – motyogtam, szendviccsel tömött szájjal.

- El kellene osztani, mert te mindent megeszel előlem – gyűrt össze egy csokis papírt, majd hozzám vágta.

- Inkább te halj éhen, mint én – rántottam vállat.

- Hahh! Milyen önző vagy! – vágta hozzám a szigetelőszalagot.

- Én megmondtam, hogy jó lesz valamire – vettem fel a földről, amit az előbb nekem dobott és felé mutattam. – Ezzel fogjuk egymást dobálni mikor elegünk lesz a másikból.

- Tökéletes – tapsolt meg -, de most már húzzunk innen szigszalag hercegnő – forgatta meg szemeit.

- Máris! – nyeltem le a szendvicsből az utolsó falatot. A motorra rögzített kicsi táskába tuszkoltam a megmaradt cuccokat, majd tovább szeltük a világot, ki tudja merre.

Lucas hátán pihentettem a fejemet, miközben ezer meg ezer gondolat pattant ki a fejemből.

Milyen érzés lehetett Lucasnak azzal a tudattal rám néznie, hogy az anyja gyilkosa az én apám?

Borzalmas sajnálatot éreztem és tudtam, hogy jóvá kell tennem valahogy. De sehogy sem találtam megoldást arra, hogy ezt hogyan tegyem meg.

- Fent vagy? – kérdezte hátával kissé meglökve fejemet.

- Aha – dünnyögtem.

- Meg kellene állnunk valahol, fáradt vagyok.

- Nekem is ki kellene nyújtóztatnom a lábaimat – ropogtattam meg csontjaimat, amiket képes voltam.

Nem tudtam pontosan az időt, de a nap állása alapján dél körül lehetett.

Lucas letért egy kis útra, aminek végén már kezdett fogyni a köves út.

- Hol járunk? – néztem körbe, hogy rájöjjek, aztán megpillantottam a hatalmas kékséget, ami szemem elé tárult. – Hű!

- Valahol a nyugati parton. Én sem tudom pontosan. Incheont elhagytuk.

- Menjünk le a tengerhez! – zsongtam be azonnal.

A part üres volt. Csak néhány lábnyom árulkodott arról, hogy nem teljesen kietlen és vannak látogatói. Már több méterről is hallani lehetett, ahogyan a partokat mossa a víz. Madarak szárnyaltak a tenger fölött. Néha egészen közel repültek a csillogó tükörhöz és vízi állatokkal a csőrükben szálltak újra a magasba. A sziklák felé vették az irányt és azokon ücsörögve fogyasztották el az ételt.

Mikor már nem tudtunk közelebb menni a parthoz, sétálva mentünk közelebb.
A sziklásabb részeken túlra nem láttunk el, mert köd szállt fel. A szél miatt eléggé hűvös volt, de nem figyeltem rá.

A nagyváros betondzsungele után a gyönyörű, csillogó víz megnyugtatóan hatott. Mélyen beszívtam az illatát és leheveredtem a homokba.

- Nem gondoltam volna, hogy itt fogunk kikötni – ült le mellém Lucas és hozzám hasonlóan átkarolta a térdét és azok mögül kukucskálva figyelte a tengert.

- Remélem, nem tervezel egyhamar innen továbbállni – pillantottam rövid időre rá, majd újra a fénylő tengernek szenteltem tekintetem.

- Ha neked jó, nekem is – sóhajtott fel, majd tenyerét maga mögé tette és úgy támaszkodott meg. – Áu! – pattant fel mellőlem.

- Mi az? – álltam fel én is, majd megláttam, hogy vér szivárog kezéből.

A földre pillantottam és akkor tűnt fel, hogy kagyló törmelékbe nyúlhatott.

- Várj, hozok valamit – futottam el a motor irányába. Előkotortam a táska aljából a mindent megoldó tárgyat és azzal tértem vissza Lucashoz.

Felé nyújtottam a zsebemből kikapott anyagból készült zsebkendőt, hogy szorítsa rá a sebre, majd a szigszalaggal rátekertem a kezére.

- Nem hiszem el, hogy megint hasznunkra vált – forgatta meg szemeit.

- Én megmondtam, hogy mindenre jó! – emeltem fel mutatóujjamat és felnéztem. Tekintetünk összetalálkozott és nem tudtam elszakadni szemeitől. Lucas látta a zavaromat és cselekedett. Tincseim közé fúrta ujjait és egy puszit nyomott homlokomra.

- Nézzünk körbe – indult el előttem. Kellett néhány pillanat, hogy kirázzam a kósza gondolatokat a fejemből.

Nem érezhetek semmit. Lucas csak a haverom.

Nem lenne szabad ilyet éreznem, de azt hiszem egyre jobban vagyok én is Lusua párti.

BOCSI TEN BABA! TÉGED IS SZERETLEK!